Hazatérés a kórházból: Amikor a gyerekeim azt mondták, nem élhetek egyedül – Egy élet tanulsága

– Anyu, ezt most komolyan mondjuk. Nem maradhatsz egyedül! – mondta Éva, a lányom, miközben a kórházi ágyam mellett állt. A hangja határozott volt, de a szemében félelem bujkált. Mögötte ott állt Zoli is, a fiam, aki csak bólintott, mintha minden szót alá akarna húzni.

A szívem összeszorult. Nem a betegségem fájt igazán, hanem az, hogy a saját gyerekeim döntöttek helyettem. Hatvanhét éves vagyok. Egyedül neveltem fel őket, miután Laci, a férjem, hirtelen meghalt egy autóbalesetben. Zoli akkor még csak két hónapos volt, Éva hároméves. Azóta minden napom arról szólt, hogy nekik jobb legyen. Két műszakban dolgoztam a varrodában, este pedig főztem, tanultam velük, meséltem nekik. Soha nem panaszkodtam.

Most pedig itt vagyok, egy kórházi szobában, és azt hallgatom, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy egyedül éljek tovább. – Nem vagyok gyerek! – csattantam fel hirtelen. – Tudom, hogy néha elfelejtek dolgokat, de nem vagyok tehetetlen! – Anyu, ez nem erről szól – próbált nyugtatni Zoli. – Csak aggódunk érted. Mi lesz, ha elesel? Vagy ha megint rosszul leszel? –

Éva közben már a telefonnal babrált. – Néztem már idősek otthonát is, Anyu. Van egy nagyon szép Zuglóban…

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy otthonba akarnak rakni? Az én gyerekeim? Akikért mindent feladtam? Akiknek soha nem mondtam nemet?

– Nem megyek sehova! – mondtam dacosan. – Ez az én lakásom! Az apátokkal együtt vettük! Itt nőttetek fel! –

Aztán csend lett. Éva csak nézett rám, Zoli elfordult. A nővér bejött, hogy megmérje a vérnyomásomat. A keze remegett, amikor odanyújtottam a karom.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben: Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért érzem magam most ennyire feleslegesnek?

Hazakerültem pár nap múlva. Éva ragaszkodott hozzá, hogy náluk lakjak egy ideig. A lakásukban minden idegen volt: a kanapé keményebb volt, mint az én régi fotelem; a konyhában nem találtam semmit; az unokáim csak a telefonjukat nyomkodták.

– Anyu, pihenj le egy kicsit! – szólt rám Éva, amikor megpróbáltam segíteni vacsorát készíteni.

– De hát egész életemben főztem! – fakadtam ki.

– Most már mi gondoskodunk rólad – mondta halkan.

De én nem akartam gondoskodást. Vissza akartam menni a saját lakásomba, ahol minden tárgy emlékeket őriz: Laci fényképe az éjjeliszekrényen; Éva első rajza az előszobában; Zoli kisautója a polcon.

Egy este titokban felhívtam Marikát, a régi szomszédot.

– Marika, te hogy bírod egyedül? – kérdeztem tőle sírós hangon.

– Nehéz néha – felelte –, de legalább azt csinálok, amit akarok. A gyerekeim messze vannak, de minden nap beszélünk telefonon. És tudod mit? Inkább vagyok magányos néha, mint felesleges valaki más életében.

Ezen sokat gondolkodtam. Másnap reggel leültem Évával beszélgetni.

– Kislányom – kezdtem –, tudom, hogy aggódsz értem. De kérlek… hadd próbáljam meg egyedül! Ha baj lesz, szólok. De most még szeretnék önálló lenni.

Éva sírni kezdett.

– Félek, Anyu… Félek attól a naptól, amikor már tényleg nem tudsz majd magadról gondoskodni…

Átöleltem.

– Én is félek attól a naptól. De most még itt vagyok. És szeretném érezni, hogy számítok valamit.

Végül megegyeztünk: visszaköltözhetek haza, de minden nap jelentkeznem kell telefonon. Zoli beszerelt egy vészjelző gombot is a lakásba.

Az első nap otthon furcsa volt: csendesebb lett minden, mint emlékeztem rá. De ahogy leültem a régi fotelembe és kinéztem az ablakon a játszótérre – ahol annyiszor hintáztattam Évát és Zolit –, hirtelen úgy éreztem: még van helyem ebben a világban.

Most már tudom: néha az igazi szeretet azt jelenti, hogy elengedjük egymást – de nem örökre. Csak annyira, amennyire muszáj.

Vajon tényleg hibáztam anyaként? Vagy csak az idő változtatott meg mindent körülöttem? Ti mit tennétek a helyemben?