Hazatérés a Csendbe: Hogyan Tépte Szét a Családomat a Vőm Kapzsisága

– Nem fogsz bejönni ebbe a házba, amíg nem beszélünk komolyan! – csattant fel László, a nővérem férje, ahogy a kapuban álltam két bőrönddel. A szívem hevesen vert, mintha húsz év távollét után nem is hazatérnék, hanem valami idegen helyre lépnék be. A régi házunk, ahol gyerekkoromban annyi nevetés és veszekedés visszhangzott, most üresnek és hidegnek tűnt.

– Laci, kérlek… – suttogta Anna, a nővérem, de nem mert rám nézni. Csak állt mögötte, lehajtott fejjel, mintha szégyellné magát. Én pedig ott álltam, a poros udvaron, és próbáltam elhinni, hogy tényleg ez történik velem.

Húsz évvel ezelőtt mentem el Németországba. Akkor azt hittem, csak pár év lesz, amíg összeszedem magam, de az élet másképp alakult. Dolgoztam, tanultam, szerelmes lettem, majd csalódtam – de mindig ott volt bennem a gondolat: egyszer hazatérek. Anyánk halála után Anna maradt itthon, ő gondozta apánkat is, míg ő is el nem ment. Én küldtem pénzt, segítettem, ahogy tudtam. Most pedig… most úgy néznek rám, mintha idegen lennék.

– Miről akarsz beszélni? – kérdeztem halkan.

László közelebb lépett. – Az örökségről. Ez a ház már nem csak a tiéd. Anna itt volt végig, ő ápolta az öregeket. Te meg csak küldted a pénzt Németországból. Szerinted ez ugyanaz?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Anna még mindig nem szólt semmit. Azt hittem, legalább ő mellém áll majd. De csak némán bámulta a földet.

– Nem akarok veszekedni – mondtam végül –, de ez az otthonom is. Itt nőttem fel.

– Az otthon azé, aki itt marad – vágta rá László.

Aznap este egyedül aludtam a régi gyerekszobámban. A falakon még ott voltak a régi posztereim, de minden poros volt és idegen. Hallottam, ahogy Anna és László halkan vitatkoznak a konyhában.

Másnap reggel Anna bejött hozzám. Leült az ágy szélére.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam ezt… De Laci nagyon ideges az egész miatt. Azt mondja, ha eladjuk a házat, mindent elveszítünk.

– De miért nem beszéltél velem erről? Miért nem mondtad el?

Anna vállat vont. – Mindig azt mondtad, hogy egyszer hazajössz. De közben mi itt éltünk le egy életet…

– És én? Én nem számítok?

– Nem erről van szó… Csak… félek Lacitól is. Tudod, milyen makacs.

A napok teltek. Próbáltam beszélni Annával, de mindig elhúzódott. László egyre ellenségesebb lett. Egyik este vacsora közben kiborult:

– Tudod te egyáltalán, mennyibe került fenntartani ezt a házat? Mennyi adót fizettünk? Mennyi munkát öltem bele?

– És én? – vágtam közbe. – Az a pénz, amit küldtem évekig? Az nem számít?

– Az csak pénz volt! – csattant fel László. – Az igazi áldozatot mi hoztuk!

Anna sírva fakadt. Felállt az asztaltól és kiment az udvarra. Utána mentem.

– Anna… kérlek…

– Nem bírom ezt tovább! – zokogta. – Két tűz között vagyok! Szeretlek téged is, de Laci… ő mindent elveszettnek érez.

– De hát mi vagyunk testvérek! Hogy lehet fontosabb a pénz mindenkinél?

Anna csak rázta a fejét.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorunk karácsonyai: együtt díszítettük a fát Annával, anyánk süteménye illata betöltötte a házat. Akkor még nem gondoltuk volna, hogy egyszer így szétszakadunk.

Egy héttel később László ügyvédet hívott. Leültünk hárman az asztalhoz.

– Ha nem egyezünk meg – mondta –, akkor per lesz belőle.

Anna síri csendben ült mellettem.

– Nem akarok pereskedni – mondtam –, de nem hagyom magam kisemmizni sem.

Az ügyvéd hideg hangon sorolta a lehetőségeket: közös tulajdon marad vagy eladás és osztozkodás. László hajthatatlan volt: szerinte minden az övéké kell legyen.

A faluban hamar elterjedt a hír. Régi barátok kerestek meg: „Mi történt veletek? Hogy lehet így összeveszni?” Próbáltam magyarázni, de mindenki csak sajnálkozott vagy pletykált tovább.

Egy este Anna bejött hozzám.

– Elmegyek Lacival Pestre dolgozni – mondta halkan. – Nem bírom itt tovább…

– És én? Mi lesz velünk?

Anna csak sírt.

Végül elmentek. A házban egyedül maradtam. Ültem a konyhában anyánk régi bögréjével a kezemben és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért lett fontosabb mindenkinél a pénz?

Most itt ülök ebben az üres házban és csak egy kérdés motoszkál bennem: vajon lehet-e még valaha igazi családunk? Ti mit tennétek az én helyemben?