Hatvanévesen újrakezdve: Egy válás története a születésnapomon

– Te ezt most komolyan gondolod, Laci? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezembe nyomta a borítékot. A nappaliban álltunk, a torta még az asztalon, a gyertyák félig leégve, a gyerekeink fényképei a falon. Azt hittem, csak egy vicc. De Laci arca komoly volt, szinte idegennek tűnt.

– Már régóta nem működik ez köztünk, Magdi – mondta halkan, de határozottan. – Nem akarom tovább húzni. Megérdemled, hogy boldog légy. Én is.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jégcsapok. Hatvanéves lettem aznap. Azt vártam, hogy együtt nevetünk majd a családdal, talán elmegyünk valahová vacsorázni. Ehelyett ott álltam egy papírral a kezemben, amin az állt: „Kérelem házasság felbontására”.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Lacit, aki már nem is rám nézett, hanem valahová a padló irányába. A csend szinte fojtogató volt.

– És mi lesz velem? – kérdeztem végül. – Mi lesz velünk? A gyerekekkel?

– Felnőttek már – felelte. – Megértik majd.

De én nem értettem semmit. Aznap este nem ettem meg a tortát. Csak ültem a konyhában, és bámultam ki az ablakon a sötétbe. Az egész életemet Lacival éltem le. Huszonhárom évesen mentem hozzá. Két gyereket neveltünk fel együtt: Gergőt és Zsuzsit. Mindig azt hittem, hogy ha egyszer eljön az öregség, együtt fogjuk megélni.

A következő napokban minden összemosódott. Gergő felhívott:

– Anya, mi történt? Apa mondta, hogy elköltözik…

– Nem tudom, fiam – suttogtam. – Én sem értem.

Zsuzsi sírt a telefonban:

– Miért most? Miért pont most?

Nem tudtam válaszolni neki sem. Csak annyit éreztem: valami végleg eltört bennem.

A barátnőim próbáltak vigasztalni:

– Magdi, legalább most magaddal foglalkozhatsz! Elmehetsz utazni, tanulhatsz valami újat…

De én csak azt éreztem: üres vagyok. Minden reggel ugyanaz a rutin: felkelek, kávét főzök két személyre – aztán rájövök, hogy már csak magamnak kell.

Egyik este Zsuzsi átjött hozzám. Leült mellém a kanapéra.

– Anya… tudod, hogy apa már régóta máshol van fejben? – kérdezte halkan.

– Sejtettem – mondtam ki végül. – De nem akartam látni.

– Sajnálom…

A könnyeim végre utat találtak maguknak. Zsuzsi átölelt.

Az első hónapok borzalmasak voltak. Mindenhol Laci emlékei vettek körül: a kedvenc bögréje, az ingjei a szekrényben, az illata a párnáján. Minden este azon gondolkodtam: hol rontottam el? Nem voltam elég jó feleség? Túl sokat vártam tőle? Vagy csak egyszerűen elfáradtunk egymás mellett?

A barátnőim unszolására elmentem egy nyugdíjas klubba. Ott találkoztam Marikával és Ilonával. Ők is hasonló dolgokon mentek keresztül.

– Tudod, Magdi – mondta Ilona –, én is azt hittem, hogy vége mindennek, amikor Pista elhagyott. De aztán rájöttem: most először vagyok igazán szabad.

Elgondolkodtam ezen. Tényleg szabad vagyok? Vagy csak magányos?

Egyik nap Gergő beállított hozzám egy csokor virággal.

– Anya, gyere el velem hétvégén kirándulni! Ne ülj itthon!

Elmentem vele a Pilisbe. A természetben sétálva először éreztem azt hónapok óta, hogy lélegzem. Gergő mesélt az életéről, a munkájáról, arról, hogy mennyire aggódik értem.

– Anya… ne hagyd magad! Te mindig erős voltál!

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg erős vagyok? Vagy csak jól játszottam el eddig?

A válás kimondása után Laci egyszer még visszajött a házba néhány holmijáért. Csendben pakoltunk egymás mellett.

– Sajnálom, Magdi – mondta halkan.

– Én is – feleltem. – De talán így lesz mindenkinek jobb.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, végleg lezárult egy korszak az életemben.

Azóta eltelt egy év. Megtanultam egyedül élni. Néha még mindig hiányzik Laci – vagy inkább az az élet, amit vele éltem? Már nem tudom pontosan.

Elkezdtem festeni. Mindig is szerettem volna kipróbálni magam benne, de sosem volt rá időm vagy bátorságom. Most ott ülök a nappaliban egy vászon előtt, és színeket viszek fel rá – néha sötéteket, néha világosakat.

A gyerekeim gyakran meglátogatnak. Zsuzsi hozza az unokáimat is. Már nem érzem magam annyira elveszettnek.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet újrakezdeni hatvan felett? Vagy csak próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy van még remény?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan érzésetek, hogy mindent elölről kell kezdeni akkor is, amikor már azt hittétek, túl késő?