Hatvanévesen újrakezdeni: Egy késői házasság árnyékában

– Anya, tényleg ezt akarod? – kérdezte Ariana, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A hangjában ott bujkált az aggodalom és valami kimondatlan félelem is.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam. – De úgy érzem, most vagy soha.

Arianna csak nézett rám a nagy barna szemeivel, amikben annyi mindent láttam: szeretetet, féltést, de egy cseppnyi haragot is. Hatvanéves voltam, özvegy már több mint tíz éve. A magány lassan, alattomosan kúszott be a mindennapjaimba, és amikor Lászlóval megismerkedtem a könyvtárban, hirtelen újra fiatalnak éreztem magam. Ő volt az első férfi, akihez közel engedtem magam azóta, hogy elvesztettem Arianna apját.

Az esküvőnk szerény volt, csak a legközelebbi barátok és családtagok vettek részt. Arianna végig mosolygott, de tudtam, hogy nem örül igazán. Az első hónapokban minden olyan idillinek tűnt. László figyelmes volt velem, virágot hozott, együtt főztünk vacsorát, esténként sétáltunk a Duna-parton. Azt hittem, végre megtaláltam azt a társat, akire mindig is vágytam.

De ahogy telt az idő, a valóság lassan beszivárgott a mindennapjainkba. László egyre többször szólt be Ariannának apróságok miatt: „Miért hagyod szanaszét a cipőidet?”, „Nem lehetne halkabban hallgatni azt a zenét?” Én próbáltam közvetíteni közöttük, de egyre nehezebb lett. Arianna visszahúzódott, már nem ült le velünk vacsorázni sem.

Egy este László hangosan becsapta maga mögött az ajtót. – Nem bírom tovább ezt a feszültséget! – kiabálta. – Vagy ő megy el innen, vagy én!

Ott álltam a két legfontosabb ember között az életemben, és úgy éreztem, kettészakadok. Arianna sírva rohant be a szobájába. Én pedig csak álltam ott némán, és nem tudtam eldönteni, kit válasszak.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. László rideggé vált velem is. Már nem beszélgettünk esténként, csak nézte a tévét vagy olvasott. Arianna egyre többet maradt bent az egyetemen, csak késő este jött haza. Éreztem, hogy elveszítem mindkettőjüket.

Egyik este Arianna leült mellém a kanapéra. – Anya, én elköltözöm – mondta halkan. – Nem akarok útban lenni nektek.

– Ne mondj ilyet! – fakadtam ki. – Ez a te otthonod is!

– Már nem érzem annak – felelte könnyes szemmel.

Aznap éjjel alig aludtam. László horkolása mellett csak forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg hibáztam? Túl önző voltam? Csak magamra gondoltam? Másnap reggel László közölte velem: – Ha Arianna elmegy, végre kettesben lehetünk. Ez így lesz jó mindenkinek.

De nem volt jó. Amikor Arianna elköltözött, valami meghalt bennem is. A lakás üres lett nélküle. Lászlóval próbáltunk újra közeledni egymáshoz, de már nem volt ugyanaz. Egyre többször veszekedtünk apróságokon: ki mosogasson el, ki vigye le a szemetet. A szeretet helyét lassan átvette a megszokás és az unalom.

Egy nap Arianna felhívott: – Anya, jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom – feleltem őszintén.

Aztán egy délután László bejelentette: – Elmegyek vidékre a fiamhoz pár hétre. Szükségem van egy kis levegőre.

Ott maradtam egyedül a csendben. Végiggondoltam mindent: miért akartam annyira ezt a házasságot? Talán féltem attól, hogy örökre magányos maradok? Vagy csak menekültem a saját félelmeim elől?

Hetek teltek el így. Arianna néha átjött hozzám egy-egy ebédre. Lassan visszatért közénk valami régi meghittség. Egy nap azt mondta: – Anya, te mindig azt tanítottad nekem, hogy soha ne adjam fel önmagam senki kedvéért.

Elgondolkodtam ezen sokáig. Amikor László visszajött vidékről, már tudtam, mit kell tennem.

– Beszélnünk kell – mondtam neki határozottan.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz.

– Ez így nem mehet tovább – kezdtem remegő hangon. – Nem akarok választani közted és a lányom között. De nem akarok olyan életet sem élni, ahol egyikünket sem teszem boldoggá.

László először dühös lett, majd csendben bólintott.

– Talán tényleg jobb lenne külön folytatni – mondta végül.

Amikor elment, furcsa módon megkönnyebbülést éreztem. Újra együtt élhettem Ariannával. Sokáig tartott, mire helyreállt közöttünk minden, de végül sikerült.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna egyedül maradni? Vagy minden kockázatot megér az újrakezdés még hatvan felett is?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent egy új szerelemért ilyen korban?