Hatvanévesen újra szívből: Egy piaci találkozás története
– Két sárgarépát és egy petrezselymet kérek, de olyat, ami tényleg illatos, mint régen a nagymamám kertjében – mondtam kissé tréfásan, kissé nosztalgiával a hangomban. Ferenc rám nézett, és olyan mosolyt küldött felém, amitől egy pillanatra elfelejtettem, hogy hatvan vagyok, hogy özvegy vagyok, hogy a gyerekeim már rég kirepültek. A piacon voltam, mint minden szombaton, de aznap valami megváltozott.
A keze remegett, ahogy átnyújtotta a zöldségeket. – Remélem, megfelelnek – mondta halkan. A hangjában volt valami melegség, amitől összeszorult a torkom. Megköszöntem, és ahogy elindultam, visszanéztem rá. Ott állt a stand mögött, és még mindig engem nézett. A szívem hevesen vert – nem értettem magam. Hatvanévesen? Most? Miért most?
Otthon ültem a konyhában, és csak forgattam a kezemben a petrezselymet. Az illata tényleg olyan volt, mint régen. Eszembe jutottak anyám vasárnapi levesei, apám nevetése, a férjem ölelése – mindazok az emberek és pillanatok, akiket már elvesztettem. A magány évek óta hű társam volt. A gyerekeim – Zsuzsa és András – ritkán látogatnak. Mindig elfoglaltak: munka, család, saját gondok.
Másnap reggel nem bírtam magammal. Visszamentem a piacra. Azt mondtam magamnak: csak friss tojást veszek. De tudtam jól, miért megyek. Ferenc ott volt megint. Amikor meglátott, elmosolyodott.
– Jó reggelt! Már azt hittem, ma nem jön – mondta.
– Nem tudtam ellenállni az illatos petrezselyemnek – válaszoltam.
Nevetett. – Akkor holnap is hozok magának.
Így kezdődött minden. Hetekig csak beszélgettünk: az időjárásról, a piacról, a régi időkről. Aztán egyszer meghívott egy kávéra a közeli presszóba. Ott mesélte el, hogy ő is özvegy, két éve veszítette el a feleségét. Hasonló fájdalmakat hordozott magában, mint én.
A kapcsolatunk lassan mélyült el. Egyre többet találkoztunk: sétáltunk a Duna-parton, együtt főztünk nála – mindig friss zöldségekből –, vagy csak ültünk a parkban és hallgattuk egymás történeteit. Újra fiatalnak éreztem magam mellette.
De nem mindenki örült ennek az új boldogságnak. Zsuzsa először csak furcsán nézett rám.
– Anya… hatvanéves vagy! Mit akarsz ezzel az egésszel? Nem félsz attól, hogy csak kihasznál? – kérdezte egy este.
– Zsuzsa, én is ember vagyok. Jogom van boldognak lenni – válaszoltam halkan.
András még keményebb volt:
– Anyu, gondolj bele! Mi lesz, ha valami baj történik? Mi lesz az örökséggel? Nem is ismered igazán ezt a férfit!
Sírtam aznap este. Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány, akit meg akarnak fosztani az első szerelmétől. De nem hagytam magam. Másnap felhívtam Ferenct:
– Sétáljunk egyet? – kérdeztem remegő hangon.
A Margitszigeten találkoztunk. Ő is szomorú volt.
– A fiam azt mondta, bolond vagyok – vallotta be. – Hogy nevetségessé teszem magam.
Megfogtam a kezét.
– Nem számítanak mások véleményei. Csak az számít, amit mi érzünk – mondtam neki.
Aznap este először csókolt meg. Olyan érzés volt, mintha újra húsz lennék.
A családunkban azonban egyre nőtt a feszültség. Zsuzsa hetekig nem beszélt velem. András rideg lett. Ferenc fia sem jött többé látogatóba hozzá. Mindketten éreztük: választanunk kellene a gyerekeink és egymás között.
Egyik este Ferenc azt mondta:
– Ha akarod… befejezhetjük. Nem akarom tönkretenni a kapcsolatodat a gyerekeiddel.
Ránéztem és könnyek szöktek a szemembe.
– Nem tudom feladni ezt… téged… csak azért, mert mások nem értik meg – suttogtam.
A következő héten Zsuzsa váratlanul becsöngetett hozzám.
– Anya… sajnálom – mondta csendesen. – Csak féltelek. De látom rajtad… boldog vagy vele.
Megöleltük egymást. Andrásnak több idő kellett, de végül ő is elfogadta Ferenct.
Most itt ülök a konyhában, Ferenc mellettem újságot olvas, én pedig mosolygok magamban. Hatvanévesen újra szerelmes vagyok. Megtanultam: soha nem késő újrakezdeni.
Vajon hányan vannak még rajtam kívül Magyarországon, akik félnek újrakezdeni csak azért, mert mások mit gondolnak? Ti mit tennétek a helyemben?