Hatvan gyertya árnyékában: Egy anya álma és a család ára
– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – Péter hangja remegett a dühtől, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. Luca, a menye, csendben ült mellette, de arcán láttam a csalódottságot.
A szívem hevesen vert. A kezemben tartottam a meghívókat: arany betűkkel írtam rájuk, hogy hatvanadik születésnapom alkalmából mindenkit szeretettel várok a város legszebb éttermébe. Ez volt az álmom gyerekkorom óta – egy este, amikor mindenki csak rám figyel, amikor végre nem vagyok láthatatlan.
– Péter, ez az én pénzem – próbáltam higgadtan válaszolni. – Egész életemben dolgoztam érte. Mindig mindent nektek adtam. Most egyszer szeretnék valamit magamnak is.
Péter felnevetett, de nem volt benne öröm. – És mi lesz velünk? Tudod jól, hogy Lucával évek óta próbálunk saját lakást venni. Az a pénz segíthetett volna az önerőben! Nem gondolod, hogy ez önzés?
Luca lesütötte a szemét. – Mama, mi csak azt szerettük volna, ha együtt döntünk. Ha legalább megkérdezel minket…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden bizonytalanná vált. Vajon tényleg önző vagyok? Vajon tényleg csak magamra gondoltam?
Az este sötétje lassan bekúszott a lakásba. A régi panelek között visszhangzott Péter hangja: – Mindig is csak a saját álmaidat hajszoltad. Apa is ezért ment el…
Ez már túl sok volt. Felálltam, és remegő kézzel az ablakhoz léptem. A város fényei alatt apró emberek siettek haza – talán ők is vitatkoztak valamin, talán ők is keresték a boldogságot.
A születésnap estéjén mindenki ott volt: régi barátok, kollégák, még a szomszéd Marika néni is eljött. Mindenki mosolygott, pezsgőt koccintottunk, táncoltunk hajnalig. De Péter és Luca csak röviden jelentek meg – udvariasan gratuláltak, majd sietve távoztak.
Az ünnepség után üresen kongott a lakásom. A virágok lassan elhervadtak az asztalon, a torta maradéka is megkeményedett. Napokig vártam egy hívást Pétertől – de csak csend volt.
Egyik este Luca keresett meg üzenetben: „Mama, Péter nagyon haragszik. Nem érti, miért nem tudtál várni még egy kicsit azzal az ünnepséggel. Most úgy érzi, hogy nem számítanak neked az ő gondjai.”
Sírtam. Hangtalanul, magamban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Pétert először vittem óvodába; amikor együtt sütöttük a palacsintát; amikor először mondta ki: „Anya, szeretlek.” Hol rontottam el? Hol veszítettem el őt?
A testvérem, Ilona próbált vigasztalni: – Erzsi, ne marcangold magad! Egy anya is lehet boldog néha. Nem élhetünk mindig csak másokért.
De vajon tényleg így van? Vajon nem az anyaság lényege az önfeláldozás?
Hetek teltek el. Péter nem keresett. A munkahelyemen is mindenki csak az ünnepségről beszélt: „Micsoda buli volt!” – mondták irigykedve. De én csak egyre magányosabb lettem.
Egy vasárnap reggel váratlanul csöngettek. Az ajtóban Péter állt – fáradtan, megtörten.
– Anya… beszélhetünk?
Leültünk egymással szemben. Sokáig csak hallgattunk.
– Sajnálom – mondta végül halkan –, hogy így rád támadtam. Csak… annyira reménykedtem abban a lakásban. Tudod jól, mennyire nehéz most mindent kifizetni…
– Tudom – válaszoltam könnyeimmel küszködve –, de én is csak egyszer akartam érezni, hogy fontos vagyok… hogy számítok…
Péter bólintott. – Fontos vagy nekünk. Csak néha nehéz ezt kimutatni.
Megöleltük egymást. De valami eltört bennem – és talán benne is.
Azóta sem lett minden olyan, mint régen. Luca ritkábban jön át, Péter is visszahúzódóbb lett. A családi ebédeken gyakran csend ül közénk – mintha mindannyian félnénk újra megszólalni.
Most itt ülök a tükör előtt, nézem az arcomon az idő barázdáit és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte? Vajon egyetlen este boldogsága felérhet-e egy életnyi családi békével?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ önzés és önmegvalósítás között? Várom a gondolataitokat…