Hatvan felett újra megtanulni élni – Egy találkozás a múltból

– Maga még mindig szereti Tokarczukot? – kérdezte egy rekedtes hang a hátam mögött, miközben a buszmegállóban álltam, esernyőm alatt, a szitáló esőben. Megborzongtam. Ki az, aki ilyen furcsán szólít meg egy idegent? Dühösen fordultam meg, hogy rendre utasítsam a tolakodót – de abban a pillanatban megállt bennem az ütő.

Ott állt előttem Péter. Az a Péter, akit negyven éve ismertem meg az egyetemen, akivel együtt álmodoztunk könyvekről, utazásokról, és akitől végül elfordultam, amikor az élet másfelé sodort minket.

– Péter? – suttogtam hitetlenkedve.

– Én vagyok, Anna. – A hangja megremegett. – Megismertél?

A busz épp akkor gördült be, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük egymást, mintha a múlt hirtelen visszacsúszott volna a jelenbe. A szívem hevesen vert, és egyszerre éreztem örömöt, félelmet és valami furcsa haragot is.

– Mit keresel itt? – kérdeztem végül.

– Anyám sírját jöttem meglátogatni. És… reméltem, hogy talán látlak még egyszer.

A busz elment nélkülünk. Ott maradtunk ketten a megállóban, az esőben. Péter zsebében matatott, majd elővett egy régi könyvet: Tokarczuk „Az Őskor és más idők” magyar kiadását.

– Emlékszel? Ezt tőled kaptam kölcsön negyven éve. – Elmosolyodott. – Most visszaadom.

Elvettem tőle a könyvet. A kezem remegett.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

– Mert most mertem csak eljönni. Mert most már nincs mit veszítenem.

Hazakísért. Az úton szinte végig hallgattunk, csak néha szóltunk egymáshoz. Otthon a lakásom csendje hirtelen nyomasztóvá vált. Leültünk a konyhában, teát főztem. Péter körbenézett: a polcokon könyvek sorakoztak katonás rendben, a falon régi családi fotók.

– Egyedül élsz? – kérdezte óvatosan.

Bólintottam.

– A lányom Németországban dolgozik, ritkán jön haza. A fiam… nos, ő haragszik rám. Nem tudom pontosan miért. Talán mert sosem voltam elég jó anya.

Péter lehajtotta a fejét.

– Én sem voltam jó apa – mondta halkan. – A fiam nem beszél velem évek óta.

Sokáig csak ültünk egymás mellett. A múlt emlékei lassan felszínre törtek: az első közös nyaralásunk Balatonfüreden; ahogy együtt olvastuk Kosztolányit egy parkban; ahogy egyszer összevesztünk egy jelentéktelen dolgon, és napokig nem beszéltünk egymással.

– Miért hagytuk abba? – kérdeztem végül.

– Mert gyávák voltunk – felelte Péter. – Mert azt hittük, ráérünk még mindenre.

Aznap este nem tudtam aludni. Az ablakon át hallgattam az esőt, és azon gondolkodtam: vajon lehet-e hatvan felett újrakezdeni? Vajon képes vagyok-e még bízni valakiben? Vagy már túl késő mindenhez?

A következő hetekben Péter gyakran meglátogatott. Sétáltunk a Margitszigeten, beültünk egy kis kávézóba a Pozsonyi úton, ahol régen is sokat beszélgettünk. Néha csak ültünk egymás mellett csendben, máskor hevesen vitatkoztunk irodalomról vagy politikáról.

A lányom egyszer váratlanul hazajött. Amikor meglátta Pétert nálam, gyanakodva méregette.

– Anya, ki ez a bácsi? – kérdezte hidegen.

– Egy régi barátom – feleltem zavartan.

– Remélem, nem gondolod komolyan, hogy most új életet kezdesz! – csattant fel. – Hatvan felett? Mire jó ez?

Nem válaszoltam. Csak néztem rá: az én lányom volt, de mintha sosem értett volna meg igazán.

Aznap este Péterrel sokáig beszélgettünk erről is.

– Szerinted tényleg nevetséges vagyok? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Anna, az élet nem arról szól, hogy másoknak megfeleljünk. Hanem hogy boldogok legyünk – mondta halkan.

A fiam is felhívott egyszer. Dühösen kérdezte:

– Anya, miért nem tudsz egyszerűen csak nagymama lenni? Miért kell mindig valami újat keresned?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit suttogtam:

– Mert még élek.

A városban mindenki ismer mindenkit. Hamar elterjedt a hír: Anna néni újra randizik! A szomszédok összesúgtak mögöttem a lépcsőházban; néha éreztem a tekinteteket a hátamon. Egyik nap Marika néni megállított a boltban:

– Anna drága, hát nem szégyelli magát? Ebben a korban?

Hazamentem sírva. De Péter ott várt rám egy csokor orgonával.

– Ne törődj velük – mondta mosolyogva. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy mások véleménye irányítsa.

Egy este aztán Péter elmondta: vissza kell mennie Debrecenbe, ahol él. De szeretné, ha vele tartanék.

– Anna, én szeretlek – mondta egyszerűen. – Nem akarom elveszíteni azt a kevés időt, ami még hátravan nekünk.

Sokáig hallgattam. Néztem az ablakon át az esti várost: fények villantak fel és hunytak ki; emberek siettek haza; valahol egy kutya ugatott.

Végül csak ennyit mondtam:

– Félek… De talán most először nem akarok tovább félni.

Most itt ülök Debrecenben Péter mellett egy kis lakásban. Néha még mindig kételkedem: helyesen döntöttem-e? Vajon tényleg lehet-e hatvan felett újrakezdeni? Vagy csak áltatom magam?

Ti mit gondoltok? Megéri kockáztatni az utolsó éveinkben is? Vagy jobb lett volna maradni a megszokott magányban?