Háromszoros csoda: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Kérem, üljön le, Kovács úr – mondta a doktornő, miközben Eszter sikoltása visszhangzott a folyosón. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, csak egy újabb hosszú éjszaka lesz – második gyermekünket vártuk, mindenki azt mondta, rutinfeladat. De amikor a doktornő rám nézett, a tekintetében valami furcsa csillogás volt.

– Gratulálok, háromszoros apuka lett – mondta halkan.

A világ megállt. Három? Hogy lehet ez? Az ultrahangon csak egy babát láttunk! A gondolataim összevissza cikáztak: hogy fogjuk ezt megoldani? Hol fogunk lakni? Hogy fogunk ennyi gyereket felnevelni egy panelban Újpesten?

A következő órákban minden összemosódott. Eszter kiabált, sírt, majd elájult. Az orvosok ki-be rohangáltak. Anyám hajnali kettőkor hívott: – Mi történik, fiam? – kérdezte aggódva. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Három gyerekünk lesz, anya…

A szülés nehéz volt. Az első baba felsírt – egy kislány, Anna. Aztán jött Bence, majd végül a legkisebb, Lili. Mindhárman inkubátorba kerültek. Eszter vért vesztett, az intenzívre vitték. Ott álltam a folyosón pizsamában, egyedül, három újszülött apjaként és egy halovány reménnyel, hogy a feleségem túléli.

A következő napokban mindenki csak kérdezett: – Hogy bírod? Hogy fogjátok ezt megoldani? – Nem tudtam válaszolni. Apám csak annyit mondott: – Fiam, most férfi vagy igazán. De én csak egy rémült gyereknek éreztem magam.

Eszter lassan magához tért. Az első szavai ezek voltak: – Mindhárman élnek? – Bólintottam, de a szememben könnyek gyűltek. Megfogtam a kezét: – Igen, mindhárman.

A kórházi napok alatt mindenki hősként kezelt minket. Az ápolónők mosolyogtak: – Ritka az ilyen csoda! – mondták. De én csak azt éreztem: ez nem csoda, hanem egy hatalmas teher.

Hazatérésünk napján a panelház előtt már ott állt anyám és Eszter anyukája is. Mindketten sírtak örömükben és félelmükben is. A lakásban minden szűk volt: három kiságyat kellett beszorítani a hálóba, pelenkák tornyosultak a fürdőben, és mindenki ideges volt.

Az első hetek pokoliak voltak. Éjjelente felváltva sírtak a gyerekek. Eszter depressziós lett; néha órákig csak bámulta a falat. Egy este összevesztünk:
– Nem bírom tovább! – kiabálta Eszter.
– Én sem! De muszáj! – ordítottam vissza.
Aztán mindketten sírtunk.

A pénz is gyorsan elfogyott. A GYES kevés volt hármukra. Próbáltam pluszmunkát vállalni: pizzát hordtam ki esténként, de alig láttam a családomat. Egy este Bence belázasodott; rohantunk vissza a kórházba. Ott ültem Eszter mellett a váróban:
– Miért velünk történik ez? – kérdezte halkan.
– Mert mi erősebbek vagyunk, mint gondoljuk – próbáltam bátorítani.

A család segített, ahogy tudott: anyám főzött, Eszter nővére pelenkázott. De minden nap újabb kihívás volt. Egyik este Anna nem akart elaludni; ölbe vettem és dúdoltam neki egy régi magyar dalt:
– Aludj el szépen, kis Balázs…
A kislány rám nézett nagy barna szemével, és először mosolygott rám.

Aznap este először éreztem: talán mégis képesek vagyunk rá.

Az évek teltek. A lakás egyre kisebb lett, mi pedig egyre fáradtabbak voltunk. De minden nehézség ellenére összetartottunk. Egy nyári délutánon Eszter odahúzott magához:
– Emlékszel arra az éjszakára?
– Soha nem felejtem el – válaszoltam.
– Akkor azt hittem, belehalok a félelembe… Most meg már el sem tudom képzelni az életet nélkülük.

Néha még mindig elgondolkodom: vajon hány család él így Magyarországon? Hányan küzdenek csendben, miközben kívülről mindenki csak azt látja: milyen szerencsések vagyunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet egyszerre jó apa, férj és ember maradni ekkora nyomás alatt?