Három testvér, egy nap – Egy esküvő, amely mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megcsináljuk – suttogta Dóra a fülembe, miközben a templom előterében toporogtunk. A keze remegett, ahogy az enyémet szorította. Az orgona hangja már betöltötte a teret, a vendégek zsongása elnyomta a gondolataimat. Mögöttünk ott állt Bence, a bátyánk, aki mindig is a család szeme fénye volt, most viszont sápadtan bámult maga elé.

Három testvér, három esküvő – egyetlen nap alatt. Anyánk ötlete volt, hogy így spóroljunk a költségeken, és persze, hogy mindenki egyszerre lehessen boldog. De én már hónapok óta éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. A családunk sosem volt az a tipikus magyar idill: apánk évekkel ezelőtt elhagyott minket egy másik nőért, anyánk pedig azóta is próbálja összetartani a széthulló darabokat.

– Dóri, ha most visszafordulnánk, szerinted észrevennék? – kérdeztem halkan.
– Most már késő – felelte, és próbált mosolyogni. – Anyu megölne.

A templomajtó kinyílt, és hirtelen minden szem ránk szegeződött. A szívem a torkomban dobogott. Ott álltunk hárman: Dóra, Bence és én, Anna. Mindhárman más-más emberhez készültünk hozzámenni, de ugyanazt a terhet cipeltük magunkkal: megfelelni anyánknak, egymásnak, a családnak.

Az esküvői szertartás alatt végig azon gondolkodtam, vajon tényleg ezt akarom-e. Szeretem Gábort, de az utóbbi hónapokban csak veszekedtünk az előkészületek miatt. Ő vidékről jött fel Pestre, az anyja sosem fogadott el engem igazán. Most is ott ült az első sorban, szigorú arccal figyelte minden mozdulatomat.

A lakodalomra több mint nyolcszáz vendéget hívtunk meg. A helyi művelődési házban tartottuk az ünnepséget; a falakat fehér leplek borították, az asztalokon piros muskátlik díszelegtek. Mindenki ott volt: rokonok vidékről, régi barátok, kollégák. A hangzavarban elveszettnek éreztem magam.

– Anna! – Anyám hangja kirántott a gondolataimból. – Mosolyogj már egy kicsit! Ez életed legszebb napja!
– Igyekszem – feleltem fásultan.

Dóra közben eltűnt valahová. Bence menyasszonya sírva rohant ki a teremből; állítólag veszekedtek valamin. Gábor anyja odajött hozzám.

– Tudod, kislányom, nálunk vidéken nem így szokás az esküvő – mondta fagyos hangon. – De hát ti pestiek mindig mindent másképp csináltok.
– Igyekszem megfelelni – válaszoltam halkan.

Az este folyamán egyre több pohár pálinka fogyott el. A rokonok táncoltak, énekeltek, de én csak ültem az asztalnál és figyeltem a testvéreimet. Dóra a vőlegényével vitatkozott a sarokban; Bence próbálta kiengesztelni a menyasszonyát.

Egyszer csak Dóra odajött hozzám.
– Anna, ki kell mennem egy kicsit levegőzni. Jössz?
Kimentünk a művház mögé. A nyári este hűvös volt.
– Szerinted jól döntöttünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Néha úgy érzem, csak sodródunk az árral.
– Én is… Félek attól, hogy csak anyu miatt csináljuk ezt az egészet.

Visszamentünk a terembe. Az este csúcspontján anyánk felállt az asztalhoz és pohárköszöntőt mondott:
– Büszke vagyok rátok! Apátok biztosan nagyon boldog lenne most…
A nevét kimondva mindenki elhallgatott egy pillanatra. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Apánk hiánya mindig ott lebegett felettünk, mint egy árnyék.

Az éjszaka folyamán egyre több titok került felszínre. Kiderült például, hogy Bence menyasszonya nem is akarta igazán ezt az esküvőt; csak azért ment bele, mert terhes lett. Dóra vőlegénye pedig bevallotta neki: még mindig szerelmes az exbarátnőjébe.

Éjfél után Gábor odajött hozzám.
– Anna, beszélnünk kellene…
Kimentünk újra a levegőre.
– Nem érzem jól magam ebben az egészben – mondta halkan. – Mintha nem is rólunk szólna ez a nap.
– Nekem is ugyanez jár a fejemben – vallottam be könnyes szemmel.

Ott álltunk ketten a sötétben, miközben bent szólt a zene és mindenki ünnepelt. Rájöttem: talán nem is az számít igazán, hogy hány vendég van vagy milyen nagy az ünnepség. Hanem az, hogy mi mit érzünk egymás iránt – és hogy képesek vagyunk-e őszinték lenni magunkhoz és egymáshoz.

A hajnal első fényeinél Dórával és Bencével leültünk egy üres asztalhoz.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte Dóra csendesen.
– Nem tudom – mondtam –, de talán most először tényleg önmagunk lehetünk.

Vajon hányan élnek úgy Magyarországon is, hogy csak mások elvárásainak próbálnak megfelelni? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?