Három szerelem, egy élet – József útja a szívfájdalmon át a gyógyulásig
– Miért nem tudsz végre felnőni, József? – kiabálta anyám, miközben apám dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Az eső dobolt az ablakon, én pedig a szobám sarkában ültem, öklömbe szorítva a telefonomat. Akkoriban tizenhét voltam, és azt hittem, hogy a világ minden fájdalma rám nehezedik. Aznap este írt rám először Róbert.
„Szia, Józsi! Láttalak ma a könyvtárban. Szerintem jó lenne beszélgetni.”
A szívem hevesen vert. Róbert volt az első, aki igazán meglátott engem. A gimnáziumban mindenki csak a furcsa fiúként ismert, aki túl sokat olvas és túl keveset beszél. De Róbert más volt. Együtt lógtunk a Margitszigeten, órákig beszélgettünk irodalomról és zenéről. Egy nap, amikor a Duna-parton ültünk, megfogta a kezem.
– Józsi, szerinted lehet valakit igazán szeretni úgy, hogy közben félsz tőle?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De veled nem félek.
A kapcsolatunk titokban zajlott. A családom sosem fogadta volna el. Egy este azonban apám meglátta az üzeneteinket. Ordítás, könnyek, fenyegetések – „Ez nem normális! Nem engedem!” Róbert félt, én pedig összetörtem. Végül ő szakított velem.
– Nem akarom, hogy miattam szenvedj – mondta remegő hangon. – Sajnálom.
Hónapokig nem tudtam aludni. Mindenhol őt láttam: a villamoson, az iskolában, még az álmaimban is. Anyám próbált vigasztalni, de csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a világban.
Az egyetem hozta el a változást. Ott ismertem meg Nándort. Ő volt az ellentétem: harsány, magabiztos, mindig középpontban. Egy bulin találkoztunk először – ő volt az egyetlen, aki odajött hozzám beszélgetni.
– Te vagy az a srác, aki mindig csendben ül a hátsó sorban? – kérdezte mosolyogva.
– Igen…
– Akkor mostantól mellettem ülsz elöl!
Nándor mellett újra megtanultam nevetni. Elvitt magával koncertekre, baráti összejövetelekre, megtanított táncolni és élvezni az életet. De ahogy telt az idő, rájöttem: ő nem akar komoly kapcsolatot. Egyik este egy másik fiúval láttam meg egy kávézóban.
– Józsi… én nem tudok csak veled lenni – mondta később. – Sajnálom, ha megbántottalak.
A szívem újra összetört. Dühös voltam rá és magamra is: miért nem vagyok elég jó? Miért nem tud engem valaki igazán szeretni?
A harmadik szerelem már felnőttként talált rám. Zsófi egy kolléganőm volt egy budapesti könyvkiadónál. Okos volt, érzékeny és tele volt álmokkal. Hosszú beszélgetések után egyszer csak megkérdezte:
– Te hiszel abban, hogy két ember együtt öregedhet meg?
– Szeretném hinni – feleltem.
Zsófi mellett végre biztonságban éreztem magam. Megosztottuk egymással a múltunkat: ő is hordozott sebeket, csalódásokat. Együtt terveztük a jövőt: közös lakás, utazások, talán gyerekek is egyszer… De Zsófi egyre többet dolgozott, én pedig egyre inkább magányosnak éreztem magam mellette.
Egy este hazajött és leült mellém.
– Józsi… azt hiszem, elfáradtam ebben az egészben. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
Nem sírtam. Csak ültem ott némán, miközben ő összepakolta a holmiját. Amikor elment, mintha kihúzták volna alólam a talajt.
Most itt ülök a régi családi ház verandáján. A szüleim már rég elváltak; anyám vidéken él egy új férfival, apám pedig sosem hív fel. A ház üres és csendes – csak az eső kopogása hallatszik.
Háromszor szerettem igazán életemben. Mindháromszor elvesztettem azt, akit szerettem. De mindegyikük adott valamit: Róbert megtanított bátornak lenni; Nándor megmutatta az élet örömét; Zsófi pedig arra tanított meg, hogy néha el kell engedni azt is, amit nagyon szeretünk.
Talán nem minden szerelem tart örökké. Talán az igazi kérdés az: képesek vagyunk-e megbocsátani magunknak és másoknak azért, hogy emberek vagyunk? Vajon tényleg jobb szeretni és elveszíteni… mint soha nem szeretni egyáltalán?
Mit gondoltok? Ti is éreztétek már úgy, hogy minden szerelmetek egy kicsit önmagatokból vitt el? Vagy inkább hozzáadott valamit ahhoz, akik ma vagytok?