Három nap csend – Egy anya vallomása a családi büszkeségről és megbocsátásról

– Miért nem veszed fel, anya? – kérdezte Zsófi, a kisebbik lányom, miközben idegesen dobolt az ujjaival a konyhaasztalon. A telefon újra rezgett a pulton, de én csak néztem rá, mintha idegen tárgy lenne.

– Mert most én vagyok soron megsértődni – mondtam végül, de a hangom inkább remegett, mint dühös lett volna. Három napja nem beszéltem Dórával, a nagyobbik lányommal. Három hosszú napja, mióta összevesztünk azon az átkozott vasárnapi ebéden. Azt mondta, hogy sosem hallgatom meg igazán. Hogy mindig csak a saját igazamat hajtogatom. Hogy nem értem meg őt. És én… én csak visszavágtam. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy így beszéljen velem? Én mindent megtettem értük, egyedül neveltem fel őket, miután az apjuk elment.

Azóta csend van. Dóra hívott, de én nem vettem fel. Mert azt gondoltam, neki kellene bocsánatot kérnie. Hiszen ő volt tiszteletlen. De most, ahogy Zsófi rám néz, látom magamat benne: ugyanaz a dac, ugyanaz a félelem.

A harmadik este van már. A lakásban csak a hűtő zúgása hallatszik. A telefonom kijelzőjén ott villog Dóra neve. Megint nem veszem fel. Zsófi sóhajt egyet, feláll az asztaltól.

– Anya, lehet, hogy most neked kellene lépned – mondja halkan.

– Nem érted – vágok vissza gyorsan. – Mindig én vagyok az, aki enged. Egyszer hadd legyen igaza az anyának is!

Zsófi csak megrázza a fejét és elmegy aludni.

Az éjszaka nehezen telik. Forgolódom az ágyban, eszembe jutnak Dóra gyerekkori nevetései, az első nap az iskolában, amikor sírva bújt hozzám. Eszembe jut az is, amikor kamasz lett és egyre távolabb került tőlem. Most pedig felnőtt nő lett belőle – és én még mindig ugyanazokat a hibákat követem el vele szemben.

Másnap reggel Zsófi már nincs otthon. A kávémat kortyolgatva bámulom az ablakon túl a szürke pesti utcát. A telefon csendes. Most már nem hív Dóra sem.

Aztán délután megszólal a csengő. Megdermedek. Ki lehet az? Kinyitom az ajtót – Dóra áll ott, karikás szemekkel, kabátja alatt remegve.

– Anya… – suttogja.

Nem tudok megszólalni. Csak nézem őt, ahogy ott áll az ajtóban, mintha bocsánatot kérne már a puszta jelenlétével is.

– Bejössz? – kérdezem végül rekedten.

Bólint és belép. Leülünk egymással szemben a nappaliban. Sokáig csak csend van köztünk.

– Sajnálom – mondja végül Dóra halkan. – Nem akartalak megbántani. Csak… néha úgy érzem, hogy nem hallod meg, amit mondok.

– Én is sajnálom – törik el bennem valami. – Olyan nehéz néha anyának lenni… Mindig attól félek, hogy elveszítelek titeket.

Dóra szemében könnyek csillannak meg.

– Nem veszítesz el minket – mondja halkan. – De néha nekünk is szükségünk van arra, hogy meghallgass minket.

Sírunk mindketten. Aztán Dóra átölel és én úgy érzem magam, mint régen: amikor még kicsi volt és minden gondját nekem mondta el először.

Este Zsófi is hazajön. Meglátja Dórát és mosolyogva odaszalad hozzá.

– Na végre! Már azt hittem, sosem békültök ki! – nevet fel könnyedén.

Nevetünk mindhárman, de tudom: ez a három nap örökre nyomot hagyott bennem.

Azóta sokat gondolkodom azon, mennyire könnyű elveszíteni egymást egy-egy kimondott vagy ki nem mondott szó miatt. Hányszor választjuk inkább a büszkeséget a szeretet helyett? Vajon tényleg megéri? Vagy csak azt hisszük, hogy ezzel védjük magunkat – miközben valójában csak távolabb kerülünk attól, akit a legjobban szeretünk?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor a büszkeség majdnem mindent tönkretett? Meg tudtátok bocsátani egymásnak?