Három hónap csend: Egy nyaralás ára – avagy hogyan haragítottuk magunkra anyósomat

– Hát ezt nem hiszem el, Gianna! – csattant fel Éva, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. – Hogy lehettek ennyire önzők? Tudjátok jól, hogy most lenne szükségem rátok!

A hangja még most is visszhangzik a fejemben, három hónappal azután, hogy kimondta. Akkor csak némán néztem Róbertre, aki zavartan piszkálta a telefonját. Azt hittem, majd ő mond valami okosat, de csak egy sóhaj hagyta el az ajkát.

– Éva néni, mi is dolgozunk egész évben – próbáltam halkan magyarázni. – Szükségünk van egy kis pihenésre. És… hát, a lakásod tényleg szép állapotban van.

– Szép állapotban? – vágott közbe Éva. – A parketta nyikorgóbb, mint a régi villamos! És a fürdőszoba csempéje is divatjamúlt. De persze, nektek csak a tengerpart meg a koktélok számítanak!

Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Azóta sem beszélt velünk.

Az első hét még könnyű volt. Azt mondogattam magamnak, hogy majd lehiggad, hiszen mindig ilyen heves. De ahogy teltek a napok, egyre jobban éreztem a hiányát. Hiányzott a vasárnapi húsleves illata, a közös nevetések, amikor Róbert gyerekkori csínytevéseiről mesélt. Hiányzott még az is, ahogy mindenbe beleszólt.

A családi csoportban is csak rövid, hűvös üzenetek érkeztek tőle: „Jó étvágyat.” „Boldog névnapot.” Semmi több.

Róbert próbált lazának tűnni.

– Majd elmúlik – mondta esténként. – Anyám mindig ilyen volt. Ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, megsértődik. De most tényleg szükségünk volt erre a nyaralásra.

És igaza volt. Az utazás csodálatos volt: Balatonfüreden sétáltunk a parton, hajókáztunk, este fröccsöt ittunk egy kis teraszon. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy tényleg együtt vagyunk Róberttel – nem csak egymás mellett élünk, hanem egymásért is.

De ahogy hazaértünk, újra ránk nehezedett Éva hallgatása. Az első családi ebédet kihagyta. A másodikra meghívtuk, de csak annyit írt vissza: „Nem érek rá.”

A harmadik héten már Róbert is kezdett ideges lenni.

– Nem lehetne valahogy kibékülni vele? – kérdezte tőlem egy este.

– Mit csináljak? Menjek át hozzá és könyörögjek bocsánatért? – fakadtam ki. – Vagy adjuk oda neki az összes pénzünket?

– Nem erről van szó… Csak… tudod jól, hogy neki mi vagyunk az egyetlen családja.

És ebben igaza volt. Éva férje már tíz éve meghalt. Azóta minden energiáját abba fektette, hogy Róbertből „rendes férfit” neveljen – ahogy ő mondta –, és hogy a lakása mindig makulátlan legyen. Minden ötödik évben újrafestette a falakat, lecserélte a függönyöket, új szőnyeget vett. De közben sosem spórolt semmire: ha meglátott egy új táskát vagy cipőt, megvette magának.

A felújításokat mindig részben mi finanszíroztuk. Róbert szerint ez természetes volt: „Anyám sokat tett értünk.” De most először mondtuk azt: elég volt.

Egyik este aztán váratlanul csörgött a telefonom. Éva volt az.

– Szia Gianna – szólt bele hűvösen. – Szeretném visszakapni a porszívótokat. Ha lehet, holnap hozd át.

– Persze – válaszoltam gyorsan. – Átviszem munka után.

Másnap remegő kézzel vittem át a porszívót. Éva ajtót nyitott, de nem hívott be.

– Köszönöm – mondta szárazon.

– Éva néni… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Nincs miről beszélni – felelte. – Mindenki azt csinál az életével, amit akar.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hazafelé sírtam az autóban.

Otthon Róbert átölelt.

– Ne vedd magadra – suttogta. – Majd csak megenyhül.

De én tudtam: valami eltört köztünk. Nem csak Éva és közöttem, hanem bennem is. Vajon tényleg önzők voltunk? Vagy jogunk van végre magunkra költeni?

A következő hetekben próbáltam visszatérni a régi kerékvágásba: dolgozni jártam, főztem, takarítottam. De minden vasárnap üresnek tűnt az asztal Éva nélkül.

Egy nap aztán Róbert anyja váratlanul megjelent nálunk. Nem szólt előre; egyszerűen becsöngetett.

– Hoztam egy kis süteményt – mondta feszengve.

Leültünk a nappaliban. Hosszú percekig csak hallgattunk.

Végül Éva törte meg a csendet:

– Tudjátok… talán tényleg túlzás volt minden öt évben felújítani mindent. De olyan jó érzés volt tudni, hogy számíthatok rátok.

Róbert megszorította a kezemet.

– Mi mindig itt vagyunk neked, anya – mondta halkan –, de néha nekünk is szükségünk van egy kis boldogságra.

Éva bólintott, de láttam rajta: még nem tudott teljesen megbocsátani. Talán sosem fog.

Azóta újra beszélünk egymással, de valami megváltozott. Már nem vagyunk azok a gyerekek, akik mindent feláldoznak érte. És talán ez így van rendjén.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is szeretjük? Vagy örökké választanunk kell család és saját boldogság között?