Három hónap a lányom nélkül: Harc az unokámért

– Mama, mikor jön vissza anya? – kérdezte Kristóf, miközben a kanapén kuporgott, ölében a kopott plüssmackóval. A szívem összeszorult. Már harmadszor tette fel ezt a kérdést ma, és én még mindig nem tudtam rá válaszolni.

Három hónapja, hogy Anna, a lányom, csak annyit mondott: „Anyu, csak egy hétre kellene vigyáznod Kristófra. Sokat dolgozom, nem bírom már.” Akkor még nem sejtettem, hogy ez a hét végtelen hosszú lesz. Anna azóta nem jelentkezett. A telefonja ki van kapcsolva, a lakásában csak a csend fogadott, amikor kétségbeesetten odarohantam.

Az első napokban minden percben azt vártam, hogy megcsörren a telefonom. Aztán jöttek a rendőrségi bejelentések, a kérdések, a hivatalos papírok. A szomszédok csak suttogtak: „Szegény Ilona, mi lehet Annával?”

A legnehezebb azonban az volt, amikor a gyámhivatalból felhívtak: „Ilona néni, tudja, hogy hivatalosan nem maradhat magánál Kristóf? Nincs jogi felhatalmazása.”

– De hát én vagyok az egyetlen családja! – kiáltottam kétségbeesetten.

A vonal másik végén csak egy sóhaj hallatszott. „Tudom, de szabályok vannak.”

Azóta minden napom harc. Papírokat gyűjtök, orvoshoz járok igazolásokért, ügyvédhez rohanok. Közben Kristóf minden reggel rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, és azt kérdezi: „Ma is veled maradhatok?”

A családunk széthullott. A bátyám szerint Annát sosem kellett volna egyedül hagynom. „Te is hibás vagy!” – vágta a fejemhez egy vasárnapi ebédnél. Azóta nem beszélünk.

A szomszédasszonyom, Marika néni próbál segíteni: „Ilonka, ne add fel! Egy nagymama mindent kibír.” De néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt.

Kristóf óvodába járna, de most nem merem elengedni. Mi van, ha valaki elviszi? Mi van, ha egyszer csak megjelenik egy idegen a gyámhivataltól?

Egyik este Kristóf odabújt hozzám az ágyban.
– Mama, te is eltűnsz majd?
– Nem, kicsim. Én mindig itt leszek.
De magamban tudtam: ezt nem ígérhetem biztosan.

A hivatalban rideg arcok fogadnak.
– Ilona néni, megértjük az érzéseit, de szabály szerint Kristófot nevelőszülőhöz kellene helyezni.
– De hát én vagyok a nagymamája! – sírtam el magam.
– Tudjuk. De nincs jogi alapja.

Hazafelé a villamoson sírtam. Egy idegen nő megsimogatta a vállam.
– Kitartás, aranyom. A család mindennél fontosabb.

Otthon Kristóf rajzolt nekem egy képet: ő és én kézen fogva állunk egy nagy fa alatt. „Ez vagyunk mi” – mondta büszkén.

Éjszakánként nem alszom. Hallgatom Kristóf lélegzetét, és rettegek attól a naptól, amikor el akarják venni tőlem. Aztán másnap újra ügyvédhez megyek, újabb papírokat töltök ki. Az önkormányzatnál már ismernek: „Jó napot Ilona néni! Megint itt?”

A családomból senki sem segít. A fiam Németországban él, csak ritkán hív fel. „Anya, ne aggódj annyit! Majd megoldódik.” De ő nem érti, milyen minden nap rettegésben élni.

Egyik nap levelet kaptam a gyámhivataltól: „Tájékoztatjuk, hogy Kristóf ideiglenes elhelyezéséről dönteni fogunk.”

Aznap este Kristóf lázas lett. Orvoshoz rohantam vele. Az ügyeleten azt mondták: „Nagymama, maga mindent megtesz érte.”

De vajon elég vagyok-e neki? Vajon jobb lenne neki egy idegen családban?

Aztán egy reggel csoda történt: Anna felhívott. Sírt a telefonban.
– Anya… ne haragudj… nem tudtam máshogy…
De mielőtt bármit mondhattam volna, megszakadt a vonal.

Új remény ébredt bennem. Talán visszajön. Talán minden rendeződik.
De addig is harcolnom kell Kristófért.

Minden este azt kérdezem magamtól: Vajon jól teszem? Vajon van jogom harcolni az unokámért? Ti mit tennétek a helyemben?