Három fasírt és egy igazság: Amikor a szeretet teher lesz

– Tényleg mind a hármat meg akarod enni, Ivett? – Sándor hangja úgy hasított át a vasárnapi ebéd csendjén, mint kés a vajon. A konyhaasztalnál ültem, előttem három fasírt, krumplipüré, savanyúság. A gyerekek – Mirka, Levente és a kis Emma – némán bámultak rám, mintha valami különös előadás kezdődött volna. Az arcom lángolt, a kezem remegett, ahogy próbáltam mosolyt erőltetni magamra.

– Lehet, hogy túlzás volt… – motyogtam, de a szavak elakadtak a torkomban. Mirka villájával babrált, Levente Sándorra sandított, Emma pedig már a kenyérhéjjal játszott. Sándor vállat vont, és beleharapott a saját fasírtjába. Nem mondott többet – de mindent elmondott.

Évek óta én vagyok az, aki elsőként kel, főzi a kávét, csomagolja a tízórait, vasalja az ingeket, rohan dolgozni. Este, amikor mindenki alszik, még mosogatok, párosítom a zoknikat. Mindig én adok többet, én hallgatok el, amikor kellene szólnom, én mosolygok akkor is, amikor legszívesebben sírnék. De ma… ma csak egy ebédet akartam bűntudat nélkül.

Eszembe jutott az első találkozásunk Sándorral a Feneketlen-tónál. Akkor még volt benne valami könnyedség: vicces volt, figyelmes, tudott hallgatni. Az első randin is megkérdezte: – Ivett, miért csak salátát eszel? Nálam lehetsz önmagad.

Most meg számolja a falatokat.

Mirka törte meg először a csendet:
– Anya, adsz nekem fél fasírtot?
– Persze, kicsim – mondtam halkan, és átnyújtottam neki a tányért. A torkomban gombóc nőtt; nem sírhattam a gyerekek előtt. Levente továbbra is csak figyelt minket. Emma már rég elmerült a játékban.

Ebéd után mosogattam, amikor Sándor mögém lépett.
– Csak jót akarok neked – mondta halkan.
– Tudom – válaszoltam gépiesen. De nem tudtam. Már magam sem voltam biztos benne, hogy mit akar nekem és mit magának.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Újra és újra lepörgettem magamban az elmúlt éveket: az első albérletünket Kispesten, Mirka első napját az iskolában, veszekedéseket pénz miatt, csendes kibéküléseket az ágyban. És mindig én voltam az, aki engedett.

A következő napokban kerültem a tükröt. Ha mégis elmentem mellette, egy idegen nőt láttam: fáradtat, bizonytalant, karikás szeműt, aki minden lépéséhez engedélyt kér.

Egy este csörgött a telefonom: nővérem, Anna hívott.
– Ivett, mi van veled? Hallom a hangodon az üzenetekben is.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
– Ne hazudj nekem! Ismerlek.

Eltörtem. Mindent elmondtam neki: a fasírtokról kezdve arról az érzésről, hogy már nem vagyok önálló ember, csak valaki más életének kelléke.
– Tudod mit? Gyere át hozzám hétvégére! Sándor nélkül, gyerekek nélkül. Csak te.

Belementem. Évek óta először éreztem izgalmat magam miatt.

Annánál órákig sírtam. Ő csak hallgatott – nem ítélkezett, nem adott kéretlen tanácsokat.
– Ivett – mondta végül –, többet érsz annál, mint amit most gondolsz magadról. Nem csak anya vagy és feleség. Emlékezz rá, ki voltál mindezek előtt!

Ezek a szavak egész hétvégén visszhangoztak bennem. Eszembe jutott az az Ivett, aki szerette teleírni rajzokkal a BKV-jegyeket az ELTE-n várva az órákra. Aki hangosan nevetett és nem félt kimondani azt sem, ami fájt.

Másként tértem haza. A gyerekek boldogan ugrottak rám; Sándor visszafogottabb volt.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – feleltem nyugodtan. – De beszélnünk kell.

Leültünk ugyanahhoz az asztalhoz – ahol három fasírt indította el a lavinát.
– Sándor – kezdtem remegő hangon –, úgy érzem, eltűnök. Már nem vagyok Ivett; csak valaki vagyok, aki mások elvárásait teljesíti.

Sokáig nézett rám némán.
– Nem tudtam, hogy ennyire fáj neked – mondta végül halkan.
– Minden alkalommal fáj, amikor azt érzem: sem nőként, sem anyaként, sem önmagamként nem vagyok elég jó.

Hosszú órákig beszélgettünk azon az estén. Először hallgatott meg igazán. Bevallotta: ő sem boldog – nyomasztja a munkahelye, a lakáshitelünk, félelmei vannak, amiket sosem tudott velem megosztani.

Nem oldottunk meg mindent azon az éjszakán. De először kimondtuk hangosan a problémákat.

Ma is eszem fasírtot – néha egyet, néha hármat. De már nem számolom sem magamnak, sem másnak a falatokat.

Vajon hányan élünk így csendben a saját bizonytalanságainkban? Hányunknak kell egy egyszerű vasárnapi ebéd ahhoz, hogy rájöjjünk: mennyit érünk valójában?