Harmincöt év után: Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

– Anka? – hallottam meg a nevemet, mintha egy régi, poros kazettáról szólt volna újra. Megálltam, a kezem remegett a Spar szatyor fülén, a szívem pedig úgy vert, mintha újra tizenhét éves lennék. A WestEnd forgatagában minden elhalkult, csak a hangja maradt, és az a pillanat, amikor először csókolt meg a Duna-parton, egy júliusi estén.

Nem akartam hinni a szememnek. Harmincöt év telt el. Azt hittem, csak hasonlít rá – hiszen hány férfi van Budapesten, aki kicsit őszül már, és úgy hordja a zakóját, mintha még mindig fiatal lenne? De amikor rám nézett, és kimondta a nevemet, minden visszatért: a nyár illata, a hangja mélysége, ahogy annak idején a nyakamba suttogta, hogy szeret.

– Te vagy az? – kérdeztem halkan, mintha attól félnék, hogy ha hangosabban mondom, eltűnik az egész.

– Én vagyok. – Laci mosolya ugyanaz volt. Az a féloldalas mosoly, amitől akkoriban minden haragom elolvadt.

Ott álltunk egymással szemben, két idegenként, akik valaha mindent tudtak egymásról. Körülöttünk hömpölygött a tömeg: anyukák babakocsival, tinik nevetgélve, öltönyös férfiak sietve – de nekünk csak ez a pillanat létezett.

– Hogy vagy? – kérdezte végül Laci. A hangja bizonytalan volt. Talán ő is félt attól, amit ez a találkozás jelenthet.

– Jól… azt hiszem. – Hazudtam. Mert hogy is mondhattam volna el neki ott, egy bevásárlóközpont közepén, hogy azóta sem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá? Hogy amikor a férjemmel összevesztem, mindig az ő arcát láttam magam előtt? Hogy amikor megszületett a lányom, Eszter, azt kívántam, bárcsak ő lenne az apja?

– Sokat gondoltam rád – mondta halkan Laci. A szemében ott volt minden kimondatlan szó.

– Én is rád – suttogtam vissza.

Aztán csak álltunk ott. Kínos csend telepedett ránk. Eszembe jutott anyám arca azon a napon, amikor megtudta, hogy Laci és én együtt vagyunk. „Nem való hozzád!” – kiabálta akkor. „Az apja alkoholista! Nem akarom, hogy ilyen családból való fiúval járj!” Én pedig sírtam és könyörögtem neki. De anyám hajthatatlan volt. Egy este aztán Laci eltűnt. Nem jött többé a találkozókra. Nem válaszolt a leveleimre sem.

– Miért mentél el akkor? – kérdeztem most hirtelen.

Laci lehajtotta a fejét.

– Az anyád… Eljött hozzánk. Megmondta apámnak, hogy soha többé ne keresselek. Apám akkor már nagyon beteg volt… Azt mondta: „Ne rontsd el annak a lánynak az életét is!” És én… gyáva voltam. Nem mertem szembeszállni velük.

A torkomban gombóc nőtt. Haragudtam rá annyi éven át. Azt hittem, egyszerűen csak nem szeretett eléggé. Most megértettem: mindketten áldozatok voltunk.

– Anka! – hallottam ekkor valaki hangját mögöttem. A férjem volt az, Tamás. Ott állt két nagy szatyorral és türelmetlenül nézett rám.

– Jövök már! – szóltam vissza gyorsan.

Laci rám nézett.

– Van időd egy kávéra? – kérdezte reménykedve.

Ránéztem Tamásra, aztán vissza Lacira. Egy pillanat alatt lepörgött előttem az egész életem: az esküvőm Tamással egy hideg februári napon; Eszter születése; a veszekedések; az unalmas vasárnapok; az üres tekintetek reggelente a konyhában.

– Sajnálom… most nem lehet – mondtam végül remegő hangon.

Laci bólintott. Láttam rajta a csalódást.

– Talán majd máskor… – próbáltam menteni a helyzetet.

– Talán… – mosolygott szomorúan.

Elindultam Tamás felé. Ő kérdőn nézett rám.

– Ki volt ez? – kérdezte halkan.

– Egy régi ismerős – feleltem gyorsan.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. Tamás rádiót kapcsolt, de én csak bámultam ki az ablakon. Vajon mi lett volna, ha annak idején másképp döntök? Ha bátrabb vagyok? Ha Laci nem hagy el?

Otthon Eszter már várt ránk. „Anya, hoztál nekem valami finomat?” – kérdezte vidáman. Néztem őt: az arca kicsit hasonlított Laciéra. Vagy csak én képzeltem?

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Tamás már rég aludt mellettem. Elővettem egy régi dobozt a szekrényből: benne voltak azok a levelek, amiket sosem küldtem el Lacinak. Elolvastam őket újra és újra.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan temették el magukban az első szerelmet egy családi tiltás miatt? Hányan választották inkább a biztonságot az igaz szerelem helyett?

Most itt vagyok ötvenkét évesen, és azon gondolkodom: lehet-e még újrakezdeni ennyi idő után? Vagy örökre csak emlék maradunk egymásnak?

„Ha újra találkoznál az első szerelmeddel harmincöt év után… te mit tennél? Megérné kockáztatni mindent egy második esélyért?”