„Harmincévesen még mindig anyámnál lakom” – Egy magyar család titkai és szégyene
– Már megint későn jössz haza, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A cipőm talpa sáros volt, a kabátom átázott, de a legnehezebb teher mégis a mellkasomban nyomott. Harmincéves vagyok, és még mindig ebben a panelban lakom, ugyanabban a szobában, ahol kislányként a babáimmal játszottam.
– Dolgoztam, anya. Mint mindenki más – válaszoltam fáradtan, de tudtam, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre.
– Mindenki más? Mindenki más már rég elköltözött otthonról! – vágott vissza. – Nézd meg a szomszéd Katit! Két gyereke van, saját lakása, férje! Te meg… – elharapta a mondatot, de a tekintete mindent elárult.
Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Gergőre gondoltam, aki már két éve az életem része volt. Együtt dolgoztunk egy budapesti irodában, és bár nem voltunk gazdagok, szerettük egymást. Ő is albérletben lakott, egyedül, de sosem kérte, hogy költözzek hozzá. Tudta, mennyire kötődöm anyámhoz – vagy inkább mennyire félek tőle elszakadni.
Aznap este Gergővel találkoztam egy kávézóban. Az ablakon túl szitáló eső mosta az utcát.
– Meddig bírod még ezt? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam. – Anyám szerint szégyen vagyok. Szerinte te sem vagy hozzám való.
Gergő elfordította a fejét. – Tudod jól, hogy szeretlek. De nem akarok harmadik lenni az életedben.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg szégyen harmincévesen otthon lakni? Vagy csak az anyám szemében? A magyar valóságban nem ritka ez – ismerőseim fele ugyanígy él. De nálunk minden nap harc.
Egy héttel később Gergő vacsorára hívott magához. A kis albérletben meleg fények égtek, az asztalon gyertya égett.
– Anna, szeretném, ha hozzám költöznél – mondta váratlanul. – Nem kell rögtön döntened. De nem akarom tovább titkolni: szeretném, ha együtt építenénk valamit.
A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel. Mit fog szólni anyám? Hogy mondjam el neki?
Másnap este vacsora közben próbáltam felhozni a témát.
– Anya… Gergő azt szeretné, ha hozzá költöznék.
Anyám letette a villát. Az arca megkeményedett.
– Nem gondolod komolyan! Az a fiú semmirekellő! Nincs rendes állása, albérletben lakik! Mit gondolsz, mi lesz veled mellette?
– Boldog lennék – feleltem halkan.
– Boldog? Majd akkor leszel boldog, ha lesz saját lakásod, rendes férjed! Nem egy ilyen… ilyen Gergő mellett!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felálltam az asztaltól és becsaptam magam mögött az ajtót.
Aznap éjjel alig aludtam. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „szégyen”, „semmirekellő”, „nem vagy hozzám való”. Vajon tényleg igaza van? Vagy csak fél attól, hogy egyedül marad?
A következő napokban kerültem őt. Gergővel többet találkoztunk; együtt főztünk, nevettünk, tervezgettünk. Egyik este azt mondta:
– Anna, nem kell választanod köztünk. De ha mindig az anyád szavára hallgatsz, sosem lesz saját életed.
A döntés súlya nyomasztó volt. Egyik oldalon ott volt anyám: a múltam, a biztonságom – de egyben a félelmeim forrása is. A másik oldalon Gergő: a jövőm lehetősége.
Végül egy vasárnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam Gergőhöz. Anyám nem szólt hozzám; csak nézett utánam könnyes szemmel.
Az első napok nehezek voltak. Hiányzott az otthon megszokott zaja, anyám főztje – de éreztem: most először tényleg élek.
Hetekkel később anyám felhívott.
– Anna… hiányzol – mondta csendesen.
– Te is hiányzol, anya. De most először érzem magam szabadnak.
A kapcsolatunk lassan javulni kezdett. Már nem szólt le Gergőt; néha még vacsorára is meghívott minket. De tudom: sosem lesz már olyan köztünk minden, mint régen.
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg szégyen harmincévesen otthon lakni? Vagy csak az a szégyen, ha sosem merjük megtenni az első lépést? Ti mit gondoltok erről?