Harminc év után: Egy házasság romjai között

– Ela, én… elmegyek. – A hangja olyan idegenül csengett a telefonban, mintha nem is az a férfi lenne, akivel harminc évet éltem le. A kanapén ültem, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. A bőrönd ott állt az ajtó mellett, benne néhány inggel, borotvával, meg azzal a parfümmel, amit tőlem kapott tavaly karácsonyra.

– Mit mondasz? – kérdeztem halkan, de már tudtam a választ. Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Már nem nevettünk együtt reggelente a teraszon, nem vitatkoztunk azon, ki főzi a kávét. Csak csend volt és feszültség.

– Sajnálom, Ela. Nem tudom tovább csinálni. Kati… visszajött az életembe. – A nevét suttogta, mintha szégyellné, de közben mégis büszke lenne rá.

Kati. Az a Kati, akivel együtt járt egyetemre, akiről mindig csak futólag beszélt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ő lesz az oka annak, hogy minden darabokra hullik.

Letettem a telefont. A gyerekek már felnőttek, mindketten Budapesten élnek. Egyedül maradtam a nagy házban, ahol minden sarokban ott volt az emlékeink súlya. Az első közös karácsonyunk díszei a padláson porosodtak, a falon még ott lógott az esküvői fotónk.

Aznap este nem aludtam. Csak ültem a sötétben, hallgattam az óraketyegést és próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdett elromlani minden. Talán amikor elvesztettem az állásomat? Vagy amikor Márk egyre többet dolgozott? Vagy amikor már csak egymás mellett éltünk, nem egymással?

Másnap reggel csöngettek. Anyám állt az ajtóban, kezében egy tál meleg lecsóval.

– Hallottam… – kezdte halkan. – Gyere, egyél valamit.

Leültem vele az asztalhoz. Anyám mindig is erős asszony volt – apám halála után is egyben tartotta a családot. Most azonban láttam rajta az aggodalmat.

– Ela, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Egy férfi miatt nem dőlhet össze az életed.

De én akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet.

Néhány nappal később egy régi barátnőm, Zsuzsa hívott fel.

– Ela, találkoznunk kell! Fontos.

A kávézóban Zsuzsa idegesen kavargatta a teáját.

– Tudod… láttam Márkot Katival múlt héten a Balatonon. De nem ez a lényeg… Hanem hogy Kati valamit mondott rólad. Valami olyat, amit tudnod kell.

A szívem összeszorult.

– Mit?

Zsuzsa lehajtotta a fejét.

– Azt mondta… hogy Márk már évek óta találkozgat vele. És hogy… hogy nem csak veled csalta meg magát.

A világ megfordult velem. Hát ennyi volt harminc év bizalma? Egy pillanat alatt semmivé lett?

Hazafelé menet sírtam az autóban. Otthon elővettem egy régi dobozt – benne levelek, fényképek, apró ajándékok. Mindegyikhez emlék fűzött: egy balatoni nyár, egy közös síelés Ausztriában, vagy csak egy egyszerű vasárnap délután otthon.

Aztán találtam egy levelet, amit sosem láttam korábban. Nem az én kézírásom volt rajta – hanem Katié.

„Drága Márk! Nem bírom tovább nélküled… Tudom, hogy Ela jó ember, de te hozzám tartozol. Várlak a régi helyünkön jövő pénteken. Szeretlek. Kati”

A dátum három évvel ezelőtti volt.

Összetörtem. Hazugságban éltem évekig? Minden mosoly, minden ölelés csak színjáték volt?

Aznap este felhívtam a lányomat, Annát.

– Anya… – hallottam a hangján az aggodalmat. – Gyere hozzánk pár napra! Ne maradj egyedül!

De nem mentem el. Valami azt súgta: ki kell derítenem az igazságot.

Egy héttel később Kati keresett meg személyesen. Megjelent a ház előtt – magabiztosan kopogott be.

– Ela, beszélnünk kell! – mondta határozottan.

Leültünk egymással szemben a nappaliban.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de hidd el, Márk már régóta boldogtalan volt melletted.

Felnevettem – keserűen.

– És te boldoggá teszed majd? Az árulásból lehet boldogságot építeni?

Kati elhallgatott. Aztán halkan hozzátette:

– Nem csak rólad van szó… Márknak van egy fia tőlem. Tizenhat éves.

A világ megállt körülöttem. Egy fia? Tizenhat éve? Akkor már akkor is hazudott nekem…

Felálltam. Nem bírtam tovább hallgatni őt.

– Menj el innen! – kiáltottam rá remegő hangon.

Miután elment, órákig csak ültem és bámultam magam elé. Próbáltam összerakni az életem darabjait: ki vagyok én most? Egy elhagyott feleség? Egy átvert asszony? Vagy valaki több ennél?

Az elkövetkező hetekben lassan elkezdtem újraépíteni magamat. Elmentem dolgozni egy könyvesboltba – mindig is szerettem az irodalmat –, és esténként sétáltam a Duna-parton. Megtanultam egyedül kávézni reggelente, és újra felfedeztem magamban azt az erőt, amit harminc év alatt elvesztettem.

A gyerekeim támogattak – Anna gyakran hívott vacsorára, Gergő pedig segített rendbe tenni a kertet.

Egy nap aztán Márk is visszahívott.

– Ela… Sajnálom mindent. Nem így akartam…

De már nem volt bennem harag. Csak szomorúság és valami furcsa béke.

Most itt ülök a teraszon egyedül – ugyanazon a helyen, ahol annyi közös reggelt töltöttünk együtt –, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ötven felett? Lehet-e hinni még valakiben ezek után? Vagy csak önmagunkban bízhatunk igazán?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy inkább tanuljunk meg végre önmagunkért élni?