Harmadik gyerek, harmadik seb: Amikor a szeretet már nem elég
– Megint nem fizetted be a villanyszámlát? – Pál hangja úgy vágott át a konyha csendjén, mint egy penge. A mosogató fölé hajoltam, kezem a hideg vízben, mert meleg már napok óta nem volt. A víz végigcsorgott a csuklómon, és éreztem, ahogy egyre jobban szorul a torkom.
– Nem volt miből – suttogtam, a szemem lesütve. – Tudod jól, hogy minden elment pelenkára meg Maci gyógyszereire.
Pál nagyot sóhajtott, majd a kulcsait az asztalra csapta. – Akkor minek kellett harmadik gyerek? Mondtam neked, hogy ez most nem jó ötlet!
Összeszorítottam a szemem. Hiszen ő győzött meg. Ő mondta, hogy menni fog, hogy a gyerek áldás. Most meg, amikor három hónapos Zsófi sírt a szobában, a fiúk meg az utolsó kenyérszelet miatt veszekedtek, minden rám szakadt.
Emlékszem arra az estére tavaly nyáron. A panel erkélyén ültünk Újpesten. Pál fogta a kezem, és azt mondta: „Nézd, mennyire szeretik egymást a fiúk. Zsófi boldog lenne testvérekkel. Erősek vagyunk, menni fog.”
Hagytam magam meggyőzni. Elhittem, hogy elég lesz a szeretet. Hogy valahogy majd csak lesz.
De most? Most már csak árnyéka vagyok önmagamnak. Kétóránként kelek Zsófihoz, aztán Macihoz, aki rémálmoktól sír fel. Nappal rohanok bolt és ovi között, minden fillért számolva. Pál egyre később jár haza – azt mondja, túlórázik, de érzem, hogy menekül otthonról.
Tegnap este hallottam a fürdőszobán keresztül, ahogy az anyjával beszél:
– Anya, én már nem tudom… Anikó nem bírja. Minden az én nyakamban van. Lehet, hogy hiba volt?
Olyan voltam akkor, mint egy felesleges bútor. Mintha semmit nem jelentene az egész önfeláldozásom.
Ma reggel a nagyobbik fiam, Kristóf kérdezte:
– Anya, miért kiabál apa?
Nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam neki, hogy apa fáradt és csalódott az életben. Hogy anya éjszakánként párnába sírja magát.
A boltban az eladónő sajnálkozva nézett rám:
– Anikó, megint füzetre?
Bólintottam. A szégyen belülről égetett.
Este Pál későn jött haza. Dohány és idegen sampon illata lengte körül. Leült velem szemben az asztalhoz.
– Valamit változtatni kell – mondta érzelem nélkül.
– Mire gondolsz?
– Talán visszamehetnél dolgozni. Vagy… talán a gyerekek mehetnének anyádhoz egy időre?
Lefagytam. Hogy hagyhatnám itt Zsófit? Hiszen most van rám a legnagyobb szüksége.
– Nem tudom megtenni – suttogtam.
Pál szemrehányóan nézett rám:
– Én sem bírom már tovább.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. A gondolatok csak kavarogtak: tényleg minden az én hibám? Akkor kellett volna nemet mondanom Pálnak azon az erkélyen? Boldogabbak lennénk Zsófi nélkül?
Reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Anikó, hallottam a szomszédtól… Mi történik nálatok?
Nem akartam őt terhelni. De elcsuklott a hangom:
– Anya… félek… Félek, hogy minden szétesik.
Anyám hallgatott egy pillanatig.
– Kislányom, néha segítséget kell kérni. Nem vagy egyedül.
De én még sosem éreztem magam ilyen magányosnak.
A gyerekek játszottak a szobában. Hallottam nevetésüket és veszekedésüket egy műanyag autó miatt. Néztem Zsófit az ágyában: egyszerre öntött el szeretet és kétségbeesés.
Este Pál korábban jött haza. Leült mellém a kanapéra.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nem a te hibád. Csak… fáradt vagyok.
Könnyes szemmel néztem rá.
– Én is fáradt vagyok – suttogtam.
Bizonytalanul átölelt.
– Talán együtt kéne megoldást keresni. Elmehetnénk családsegítőhöz is…
Nem válaszoltam rögtön. Ezernyi kérdés és félelem kavargott bennem. De hónapok óta először halvány reményt éreztem.
Vajon tényleg elég lehet a szeretet ahhoz, hogy átvészeljük ezt a vihart? Vagy néha muszáj elfogadni: segítséget kérni nem gyengeség? Ti mit tennétek a helyemben?