„Ha nem ülsz le az asztalhoz, csak főzz és menj el!” – Egy magyar családi vacsora drámája
– Ha nem ülsz le az asztalhoz, csak főzz és teríts meg, aztán menj el! – csattant fel Gábor hangja, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karba tett kézzel. A hangja kemény volt, szinte idegenül csengett. A kezem remegett, ahogy a krumplit hámoztam, de nem néztem rá. Nem akartam látni azt a tekintetet, amiben egyszerre volt csalódás és düh.
Hat hónapja történt az a vacsora, amikor az anyósom, Ilona néni, a szemembe mondta: „Te sosem leszel igazi része ennek a családnak.” Akkor Gábor csak hallgatott. Nem állt ki mellettem. Azóta nem mentem át hozzájuk. Nem hívtam fel őket. Nem akartam semmit tőlük. De Gábor minden hónapban újra megpróbálta: „Gyere át, csak egy vacsora. Próbáljuk meg újra.”
Most viszont már nem kérlelt. Parancsolt. És én ott álltam, egyedül a konyhában, miközben odakint már gyülekeztek a rokonok – Laci bátyámék, Zsuzsa nővéremék, és persze Ilona néniék is. A gyerekek viháncoltak az előszobában, az illatok keveredtek: húsleves, rántott hús, friss kalács.
– Gábor, én ezt nem tudom – suttogtam végül. – Nem tudok úgy főzni nekik, mintha semmi sem történt volna.
– De muszáj! – vágott vissza. – Ez az én családom is! Nem teheted meg velem, hogy mindig kimaradsz mindenből!
– És velem mit tettél akkor? – kérdeztem halkan. – Amikor anyád megalázott mindenki előtt?
– Ne kezdjük újra! – legyintett ingerülten. – Mindig csak ezt hajtogatod…
A könnyeim belepotyogtak a krumpliba. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Gyűlöltem magamat is, amiért nem tudok túllépni rajta. De hogyan lehetne? Azóta is hallom Ilona néni hangját álmomban: „Nem vagy elég jó Gábornak.”
A nappaliból kiszűrődött a nevetés. Laci bátyám hangja harsogott: – Na, hol van már az a vacsora? Éhen halunk!
Gábor odalépett hozzám, halkan szólt: – Kérlek, Melinda… csak most az egyszer.
– Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne – feleltem. – Ha akarod, megfőzöm nekik a vacsorát. Megterítek. De nem ülök le velük egy asztalhoz.
– Akkor főzz és menj el! – mondta ridegen.
A szívem összeszorult. Ez volt az utolsó csepp. Egy pillanatig azt hittem, elájulok.
A vacsora kész lett időre. A húsleves aranylott a tányérban, a rántott hús ropogott, a kalács illata betöltötte az egész lakást. Megterítettem szépen: mindenki elé fehér tányér, pohár, szalvéta. A gyerekek ujjongtak: „Anya, te is jössz?”
– Most nem, kicsim – simogattam meg Anna fejét. – Majd később.
Gábor rám se nézett. Kiment a nappaliba, mintha én ott sem lennék.
Az ajtóban álltam egy pillanatig. Hallottam Ilona néni hangját: – Na végre! Már azt hittem, Melinda sosem tanul meg rendesen főzni.
A vér felforrt bennem. Legszívesebben visszamentem volna és mindent az asztalra borítottam volna. De csak becsuktam magam mögött az ajtót.
A lépcsőházban ültem le sírva. A szomszéd néni éppen akkor jött fel a bevásárlószatyorral.
– Jól van maga, Melinda? – kérdezte kedvesen.
– Persze… csak elfáradtam – hazudtam.
De valójában úgy éreztem magam, mint aki elvesztette önmagát.
Késő este Gábor halkan nyitotta ki az ajtót.
– Elmentél? – kérdezte fáradtan.
– Igen.
– Anyám szerint finom lett a leves.
– Örülök neki.
Csend lett köztünk. Egy végtelen hosszú csend.
– Meddig fog ez így menni? – kérdezte végül Gábor.
Nem válaszoltam. Csak néztem ki az ablakon a sötétbe.
Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy házasság? Hogy mindig csak alkalmazkodjak? Hogy mindig én legyek az, aki meghajlik?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kibírni azt, hogy valaki mindig csak főzzön és terítsen… de sosem ülhet le az asztalhoz?