„Ha nem mondasz le a terveidről, nem vagy jó nagymama!” – Egy anya és nagymama vallomása
– Anya, kérlek, ne menj el a barátnőiddel holnap! Máriának szüksége van rád, hogy vigyázz a gyerekekre – mondta Dániel, a fiam, miközben a konyhaasztalnál állt, és idegesen dobolt az ujjával a viaszosvászon terítőn.
A szívem összeszorult. Már hetek óta vártam azt a színházi estét, amit a régi barátnőimmel szerveztünk. De Dániel hangjában ott volt az a könyörgő árnyalat, amit sosem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mária, a menyem, az ajtófélfának dőlve hallgatta a beszélgetést, arcán fáradt, de kemény kifejezés ült.
– Tudod jól, hogy nekem is szükségem van egy kis kikapcsolódásra – próbáltam halkan érvelni. – Nem lehetne, hogy most valaki más vigyázna a gyerekekre?
Mária hirtelen közbevágott:
– Ha nem mondasz le a terveidről, nem vagy jó nagymama! – A hangja éles volt, mint egy penge. – Nekünk most segítség kell, nem kifogások.
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Hirtelen minden emlék felidéződött bennem: amikor Dániel megszületett, amikor egyedül neveltem fel őt, amikor minden álmomat és tervemet háttérbe szorítottam érte. Most pedig itt állok, ötvennyolc évesen, és újra ugyanazt várják tőlem: hogy mindent feladjak.
Azóta Dániel és Mária egy kis kétszobás panellakásban élnek Mária szüleivel és két kisgyerekkel, Zsófival és Marcellal. Én is gyakran ott vagyok, mert Mária anyja beteges lett, az apja pedig már alig bírja az unokák zaját. A lakásban állandó a feszültség: mindenki fáradt, ideges, nincs elég hely, nincs elég pénz. A gyerekek sírnak, Mária panaszkodik, Dániel próbál közvetíteni.
Egyik este Zsófi hisztizett a vacsoránál. Mária türelmetlenül rászólt:
– Elég legyen már! Nem bírom tovább!
Dániel rám nézett:
– Anya, tudnál segíteni? Kérlek…
Felálltam, magamhoz öleltem Zsófit. Próbáltam nyugtatni magamat is. De belül fortyogott bennem a düh és a kétségbeesés. Miért kell mindig nekem megoldani mindent? Miért érzem úgy, hogy sosem vagyok elég jó?
Másnap reggel Mária rám zúdította a gondjait:
– Nem értem, miért nem tudsz csak úgy itt lenni nekünk! Az én anyám mindig mindent megtett értem…
– De hát én is segítek! – vágtam vissza. – De néha nekem is kell egy kis idő magamra.
– Akkor ne csodálkozz, ha majd a gyerekek sem ragaszkodnak hozzád! – mondta hidegen.
Ez volt az a pillanat, amikor eltört bennem valami. Egész életemben másokat helyeztem magam elé. Most viszont először éreztem azt: talán jogom van saját élethez is.
Aznap este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.
– Éva, szerinted önző vagyok? – kérdeztem sírva.
– Nem vagy önző – felelte határozottan. – Csak végre élni akarsz egy kicsit. Ez nem bűn.
De mégis bűntudatom volt. Másnap reggel Dániel csendben ült mellettem a konyhában.
– Anya… Sajnálom Mária szavait. Tudom, hogy sokat segítesz. Csak… mindannyian feszültek vagyunk.
– Tudom – sóhajtottam. – De néha úgy érzem, mintha csak akkor lennék jó anya vagy nagymama, ha teljesen lemondok magamról.
Dániel elgondolkodva nézett rám.
– Lehet, hogy mindannyian túl sokat várunk tőled…
A következő napokban próbáltam megtalálni az egyensúlyt. Segítettem a gyerekekkel, de néha nemet mondtam. Elmentem sétálni egyedül a Margitszigetre; vettem magamnak egy új könyvet; találkoztam Évával egy kávéra.
Mária eleinte duzzogott, de lassan mintha elfogadta volna: nem vagyok mindig elérhető. A gyerekek továbbra is örültek nekem; Zsófi egyszer odasúgta:
– Nagyi, te vagy a legjobb!
Talán mégis lehet egyszerre jó nagymama és önmagam is.
De esténként még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg csak akkor vagyok jó nagymama, ha mindent feladok? Vagy lehet másképp is szeretni és segíteni? Ti mit gondoltok erről?