Ha még egyszer megsérted a feleségemet, többé nem vagy itt szívesen – Egy magyar család drámája

– Ha még egyszer megsérted a feleségemet, többé nem vagy itt szívesen! – kiáltottam, miközben a kanál remegett a kezemben. Anyám arca eltorzult, mintha pofon csapta volna valaki. Az asztalnál csend lett, csak az óra kattogása hallatszott. Zsuzsi, a feleségem, lesütötte a szemét, és próbálta elrejteni a könnyeit. A gyerekek is abbahagyták az evést.

Nem így képzeltem el a vasárnapi ebédet. Amikor anyám felvetette, hogy költözzünk hozzá, mert nagyobb a ház, és legalább nem lenne egyedül, azt hittem, ez mindenkinek jó lesz. A panelból kiszabadulva végre kertben játszhatnak a gyerekek, anyám pedig segíthet Zsuzsinak. De már az első héten éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Zsuzsikám, nálunk nem szokás így főzni a levest – szólt oda anyám, miközben Zsuzsi épp a fazék fölé hajolt. – A sót mindig a végén kell beletenni, különben megkeményedik a hús.

Zsuzsi csak bólintott, de láttam rajta, hogy bántja. Próbáltam viccelődni: – Anyu, Zsuzsi isteni levest főz, hidd el! – de anyám csak legyintett.

Aztán jöttek az apró beszólások: „Régen nálunk mindig rend volt a gyerekszobában.” „A férfiembernek meleg vacsora jár.” „Nem baj, ha nem tudsz mindent úgy csinálni, mint mi.” Zsuzsi egyre többet vonult vissza a szobánkba. Éjszakánként hallottam, ahogy halkan sír.

Próbáltam beszélni anyámmal. – Anya, kérlek, ne szólj be Zsuzsinak! – mondtam neki egyik este.
– Én csak segíteni akarok! – vágta rá sértetten. – Nem akarom, hogy úgy járjatok, mint mi apáddal…

De nem értette meg. A feszültség nőtt. Egyik este Zsuzsi azt mondta:
– Laci, én ezt nem bírom tovább. Ha így megy tovább, elköltözöm a gyerekekkel.

Ez volt az első alkalom, hogy komolyan féltem: elveszíthetem őt. Próbáltam mindkét oldalnak megfelelni: anyámnak is segítettem a kertben, Zsuzsinak is vittem reggelente kávét az ágyba. De minden nap újabb konfliktust hozott.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Anyám megint beszúrt egy megjegyzést:
– Látod, fiam, ha Annával nősültél volna össze, most nem lenne ilyen rendetlenség az asztalon.

Zsuzsi felállt az asztaltól. A gyerekek rémülten néztek rá. Akkor szakadt el nálam a cérna.
– Ha még egyszer megsérted a feleségemet, többé nem vagy itt szívesen!

Anyám felpattant:
– Hogy beszélsz te velem? Én vagyok az anyád!
– És ő a feleségem! – mondtam remegő hangon.

Aznap este Zsuzsi hozzám bújt:
– Köszönöm…
De láttam rajta: már nem bízik abban, hogy ez megoldható.

Anyám napokig nem szólt hozzánk. A házban dermedt csend lett. A gyerekek is visszahúzódtak. Éreztem: választanom kell.

Egyik este leültem anyámmal.
– Anya… Szeretlek. De Zsuzsit is szeretem. Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem. Miért nem tudtok kijönni egymással?
Anyám sírni kezdett:
– Félek egyedül maradni… Félek attól, hogy már nem vagyok fontos neked…

Akkor értettem meg: ez nem csak Zsuzsiról szól. Anyám retteg attól, hogy elveszíti a fiát. De én már családapa vagyok.

Végül úgy döntöttünk: külön költözünk. Nehéz volt kimondani anyámnak:
– Anya, visszaköltözünk a panelba. De minden hétvégén jövünk hozzád.

Azóta jobb lett a viszonyunk. Anyám lassan elfogadja Zsuzsit – talán mert látja: nélküle is boldogok vagyunk. Néha még mindig fáj belegondolni: mi lett volna, ha hamarabb kiállok Zsuzsi mellett?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyszerre jó férj és jó fiú? Vagy előbb-utóbb mindenkinek választania kell?