„Ha lenne lelkiismereted, legalább egyszer elmosogatnál!” – Egy anya harca a családjáért

„Ha lenne lelkiismereted, legalább egyszer elmosogatnál!” – kiáltottam rá Dórára, a menyemre, miközben a konyhában álltam, és a mosatlan edények tornya fenyegetően magasodott előttem. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között, és abban a pillanatban tudtam, hogy túl messzire mentem. De már nem tudtam visszavonni a szavakat. A fiam, Gábor, ott állt az ajtóban, és olyan tekintettel nézett rám, mintha idegen lennék.

– Anya, te tényleg tönkre akarod tenni a családomat? – kérdezte halkan, de minden szava élesebben vágott belém, mint bármilyen kés.

Nem így képzeltem el az életemet. Huszonhárom éves voltam, amikor az első férjem, András, egyik napról a másikra elhagyott minket. Gábor akkor hároméves volt. András sosem bírta a felelősséget – mindig panaszkodott, hogy minden pénzünk csak elfolyik a háztartásra, gyerekruhára, óvodára. Egy nap aztán már csak egy cetlit találtam az asztalon: „Bocsánat, de ezt nem bírom tovább.” Később megtudtam, hogy egy másik nőhöz költözött. Azóta sem láttuk.

Az első évek pokoliak voltak. Egyedülálló anyaként próbáltam helytállni: reggelente korán keltem, hogy Gábort oviba vigyem, majd rohantam a munkahelyemre – egy kis könyvelőirodába vettek fel adminisztrátornak. Esténként hullafáradtan estem haza, de akkor is főztem, mostam, takarítottam. Gábor csendes gyerek volt; néha attól féltem, hogy örökre magába zárkózik. Mindig próbáltam neki mindent megadni – talán túl sokat is.

Aztán felnőtt. Megismerkedett Dórával az egyetemen. Dóra szép lány volt, de mindig is éreztem benne valami távolságtartást. Az esküvőjükön is úgy éreztem magam, mintha csak díszlet lennék az életükben. De örültem nekik – azt hittem, végre boldog lesz a fiam.

Az első unokám születése után Dóra visszament dolgozni. Gábor is sokat dolgozott – informatikus lett egy nagy cégnél –, így gyakran rám bízták a kis Lucát. Szerettem vele lenni, de egyre többször vettem észre, hogy Dóra nem igazán törődik sem a háztartással, sem Gáborral. A lakásukban mindig rendetlenség volt; Gábor panaszkodott is néha: „Anya, Dóra sosem mosogat el.”

Egyik este átmentem hozzájuk segíteni. A konyhában halomban álltak az edények; Dóra a nappaliban ült a telefonját nyomkodva. Megkérdeztem tőle: „Nem zavar ez a rendetlenség?” Csak vállat vont: „Majd elmosogatok később.” De sosem tette meg.

A feszültség egyre nőtt köztünk. Gábor egyre fáradtabb lett; néha úgy láttam rajta ugyanazt a kiégettséget, amit annak idején Andráson is láttam. Próbáltam beszélni vele:

– Fiam, nem lehet így élni! Egy család akkor működik jól, ha mindenki kiveszi a részét.

– Anya, ne szólj bele! – vágta rá ingerülten.

De nem tudtam tétlenül nézni, ahogy ismétlődnek a hibák. Egy este aztán robbant a bomba: Dóra megint rám hagyta az egész házimunkát. Akkor mondtam ki azt a mondatot: „Ha lenne lelkiismereted, legalább egyszer elmosogatnál!”

Dóra sírva fakadt és bezárkózott a hálószobába. Gábor pedig ott állt előttem dühösen:

– Anya! Te mindig mindent jobban tudsz? Miért nem hagyod élni a saját családomat? Nem vagy már felelős értem!

A szívem összeszorult. Csak segíteni akartam… De lehet, hogy tényleg túl messzire mentem? Vagy csak annyira féltem attól, hogy Gábor is ugyanúgy jár majd, mint az apja?

Azóta hetek teltek el. Alig beszélünk. Luca születésnapjára sem hívtak meg – csak egy fényképet küldtek róla üzenetben.

Minden este azon gondolkodom: vajon hibáztam? Túl sokat akartam? Vagy tényleg jobb lenne néha csendben maradni? De hogyan nézzem végig tétlenül, ahogy a fiam ugyanabba a csapdába sétál bele?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ahol egy anya már nem segíthet tovább?