„Ha gyereket akarsz, előbb költözz el innen!” – Egy anyós árnyékában
– Ha gyereket akarsz, előbb költözz el innen! – csattant fel Ilona néni hangja a konyhában, miközben a kávéját kavargatta. A bögréje remegett a kezében, ahogy rám nézett. Én csak álltam ott, a reggeli fényben, és próbáltam felfogni, hogy tényleg ezt mondta-e.
Eszter, a feleségem, csendben ült az asztalnál. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtünk. Mióta Ilona néni hozzánk költözött, mintha minden megváltozott volna. A lakásunk szűk lett, a levegő fojtogató. Minden reggel ugyanaz: Ilona néni panaszkodik, hogy Eszter nem főz elég sűrű levest, vagy hogy én túl hangosan csukom be az ajtót.
– Anyu, kérlek… – próbálta Eszter halkan, de Ilona néni csak legyintett.
– Ne szólj közbe! Itt én vagyok az idősebb. – A hangja éles volt, mint a kés.
Azt hittem, hogy majd megszokjuk egymást. Hogy Ilona néni csak átmenetileg marad nálunk, amíg rendbe jön a lába a műtét után. De már fél éve velünk él, és minden nap egyre nehezebb.
Este Eszterrel próbáltunk beszélgetni az ágyban.
– Szeretnék már gyereket – mondta halkan. – De így… így nem lehet.
– Tudom – sóhajtottam. – De mit tegyünk? Anyádnak nincs hova mennie.
Eszter csak a plafont bámulta.
– Mindig csak az ő igényei számítanak? És mi? Mi mikor élhetünk végre?
A következő napokban egyre többet vitatkoztunk. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan mossuk a ruhákat, milyen kenyeret vegyünk, sőt még abba is, hogy mikor kapcsoljuk le a villanyt este.
Egy szombat reggel Eszter eltűnt. Nem szólt semmit, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Szükségem van egy kis időre.”
Ott maradtam Ilona nénivel kettesben. A lakás üresnek tűnt nélküle. Próbáltam beszélgetni vele, de csak panaszkodott: „Látod? Mondtam én, hogy Eszter túl érzékeny.”
A napok teltek. Eszter nem jelentkezett. Éjszakánként nem tudtam aludni. Vajon visszajön? Vajon tényleg mindent elrontottam?
Egy este kopogtak az ajtón. Eszter állt ott, karikás szemekkel.
– Beszélnünk kell – mondta.
Leültünk a nappaliban. Ilona néni a szobájában hallgatózott.
– Nem tudok így élni – kezdte Eszter. – Vagy ő megy el… vagy én nem jövök vissza.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy döntenem kell. De hogyan mondjam meg egy idős asszonynak, hogy mennie kell? Hogyan válasszak a feleségem és az anyósm között?
Aznap éjjel nem aludtam. Felidéztem az első közös nyaralásunkat Eszterrel Balatonon, amikor még minden könnyű volt és boldog. Akkor megfogadtuk egymásnak: mindig egymás mellett leszünk.
Reggel bementem Ilona nénihez.
– Ilona néni… beszélnünk kell.
Felnézett a kötéséből.
– Tudom, mit akarsz mondani – mondta halkan. – De nekem nincs hova mennem.
– Segítünk lakást találni – próbáltam nyugodt maradni. – De Eszterrel szeretnénk végre saját életet élni.
Ilona néni szeme megtelt könnyel.
– Mindig csak én vagyok a teher…
– Nem erről van szó…
De ő már nem hallgatott rám. Aznap délután összepakolt pár holmit, és elment a nővéréhez vidékre.
Eszter visszaköltözött. Próbáltuk újrakezdeni. De valami eltört bennünk. Hónapokig tartott, mire újra közel kerültünk egymáshoz. Néha még most is hallom Ilona néni hangját álmomban: „Ha gyereket akarsz, előbb költözz el innen!”
Most itt ülök a gyerekszoba ajtajában, figyelem Esztert és a kisfiunkat játszani. Minden rendben lehetne… de vajon helyesen döntöttem? Lehet-e boldog egy család úgy, hogy valakit kizárunk belőle?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg csak egy választás létezik ilyen helyzetben?