Ha elhagyja, egy fillért sem kap tőlünk: Harcom a lányomért
– Ha elhagyja, egy fillért sem kap tőlünk! – csattant fel László, a férjem, miközben ökölbe szorított kézzel állt a nappali közepén. A hangja visszhangzott a régi parkettán, mintha maga a ház is megremegett volna tőle. Én csak álltam ott, és néztem őt – azt az embert, akivel harminc éve élek együtt, és akit most alig ismerek fel. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanásával ki akarna törni a mellkasomból.
Sára vagyok, ötvenhárom éves, és most először érzem azt, hogy az anyai szeretet mindennél erősebb bennem – még annál is, amit a férjem iránt érzek. A lányom, Anna, huszonhat éves. Egy éve ment férjhez Gáborhoz, aki eleinte kedvesnek tűnt, de mostanra csak árnyéka önmagának. Munkanélküli lett, egész nap otthon ül, és Annát hibáztatja mindenért. Anna pedig napról napra egyre jobban összetörik.
Aznap este Anna sírva hívott fel. – Anya, nem bírom tovább… – suttogta a telefonba. – Gábor megint kiabált velem. Azt mondta, hogy semmirekellő vagyok. Nem tudom, mit csináljak.
A kezem remegett, ahogy a telefont szorítottam. – Gyere haza hozzánk! – mondtam azonnal. – Itt biztonságban leszel.
De László nem így gondolta. Amikor elmondtam neki, hogy Anna hazaköltözne, dühösen rám nézett. – Nem lehet! Felnőtt nő! Oldja meg maga! Ha most visszavesszük, soha nem tanulja meg, hogy az élet nem játék.
– De László! – kiáltottam rá először életemben ilyen hangon. – Ez nem játék! A lányunk szenved! Nem látod?
Ő csak megrázta a fejét. – Ha elhagyja Gábort, egy fillért sem kap tőlünk. Nem fogom támogatni ezt a gyávaságot.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg ilyen világban élünk? Egy anya ne segíthetne a lányán? Vagy tényleg igazuk van azoknak, akik szerint mindent magunknak kell megoldanunk?
Másnap Anna mégis hazajött. A szemében félelem és szégyen keveredett. László szó nélkül ment el otthonról reggel. Csak én maradtam vele.
– Anya… – kezdte halkan Anna –, apa nagyon haragszik rám?
– Nem rád haragszik – próbáltam nyugtatni –, hanem az egész helyzetre. De én itt vagyok neked.
Anna napokig csak feküdt az ágyban. Néha hallottam, ahogy sír a párnába fojtva a hangját. Próbáltam főzni neki valami finomat – rakott krumplit, amit gyerekkorában annyira szeretett –, de alig evett pár falatot.
Aztán egy este László hazajött részegen. Az ajtót becsapta maga mögött.
– Meddig fog még itt élősködni? – kiabálta Annának. – Felnőtt nő vagy! Menj vissza a férjedhez!
Anna zokogva rohant fel a szobájába. Én pedig ott álltam Lászlóval szemben.
– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Ha így folytatod, elveszíted a lányodat… és engem is.
László csak nézett rám üveges szemmel. Aztán leült a kanapéra és fejét a kezébe temette.
Az elkövetkező hetekben minden nap harc volt. Anna próbált munkát keresni, de Gábor folyamatosan hívogatta és fenyegette telefonon: „Ha elhagysz, mindent elveszítesz!”
Egyik este Anna odajött hozzám.
– Anya… félek. Mi lesz velem? Mi lesz veletek?
Átöleltem őt. – Nem tudom, kicsim. De együtt megoldjuk.
A faluban hamar elterjedt a pletyka: „Láttad? Anna visszaköltözött az anyjáékhoz!” Az emberek suttogtak utánunk a boltban, még a régi barátnőim is csak félve köszöntek rám.
Egy nap László bejelentette: – Elég volt ebből! Vagy visszamegy Gáborhoz, vagy elköltözöm!
Aznap este Annával ketten ültünk a konyhában. A villanykörte sárgás fénye alatt Anna keze remegett a teásbögre felett.
– Anya… ha miattam elváltok… azt sosem bocsátanám meg magamnak.
– Nem te vagy az oka semminek – mondtam halkan. – Az élet néha igazságtalanul nehéz döntések elé állít minket.
Végül László valóban elköltözött pár hétre az öccséhez Budapestre. A ház üres lett nélküle, de legalább béke volt. Anna lassan kezdett talpra állni: talált egy részmunkaidős állást egy helyi könyvtárban, és újra mosolygott néha.
Egy este László visszajött. Csendben ült le mellém.
– Sára… talán igazad volt – mondta megtörten. – De nehéz elfogadni, hogy már nem tudom megvédeni Annát… hogy nem úgy működik az élet, mint régen.
Megfogtam a kezét. – Mindannyian változunk… csak az számít, hogy együtt maradjunk.
Most itt ülök Annával és Lászlóval egy asztalnál. Még mindig vannak sebek, amik nem gyógyultak be teljesen. De együtt vagyunk.
Vajon jól döntöttem? Meddig mehet el egy anya a gyermekéért? Ti mit tettetek volna a helyemben?