Ha az egyik nagyszülőt nem láthatja, a másikat sem: Egy anya vallomása a családi háborúról

– Ha az anyád továbbra is így viselkedik, Bence nem fogja látni! – csattant fel Gábor, miközben remegő kézzel csapta le a kávéscsészét az asztalra. A porcelán csilingelve pattant vissza, én pedig csak álltam ott, szinte mozdulatlanul, miközben a szívem a torkomban dobogott.

Két évig próbálkoztunk. Két évig minden hónap végén sírtam a fürdőszobában, amikor újra és újra csalódnom kellett. Már az orvosok is csak legyintettek, hogy „majd ha nem görcsöl rá”, de én minden hónapban egyre jobban görcsöltem. Már az IVF-et is fontolgattuk, amikor végül megtörtént a csoda: Bence megfogant. Azt hittem, ennél nagyobb boldogság nem létezhet.

Aztán megszületett. Az első hetekben mindenki körülöttünk sürgött-forgott: anyám főzött, Gábor édesanyja pelenkázott, apám hintáztatta a babát. Úgy tűnt, végre egy nagy család vagyunk. De aztán valami megváltozott.

Anyám mindig is szókimondó volt. Nem bírta ki, hogy ne szóljon bele mindenbe: „Ne adj neki cumit, elrontod a fogát!”, „Ne ringasd annyit, elkényezteted!” Gábor anyja viszont csendesebb volt, de annál sértődékenyebb. Egyik nap, amikor anyám megjegyezte, hogy „Réka néni túl hidegen fürdeti a gyereket”, Gábor anyja szó nélkül felállt és hazament.

Azóta sem jött vissza.

Gábor egyre ingerültebb lett. „Nem lehet mindent anyádnak!” – mondta újra és újra. Én pedig próbáltam közvetíteni, de minden szavam csak olaj volt a tűzre. Egyik este, amikor Bence már aludt, Gábor leült mellém.

– Döntened kell – mondta halkan. – Ha az anyád továbbra is itt van minden nap, az én anyám soha többé nem jön át. És ha Bence nem láthatja mindkét nagymamáját, akkor inkább egyiket sem.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hogy dönthetnék? Az én anyám segít minden nap: főz, mos, takarít. De Gábor anyja is szereti Bencét, csak másképp mutatja ki.

Egyik délután anyám épp Bencét altatta, amikor Gábor hazaért. Megállt az ajtóban és csak nézte őket.

– Jó lenne, ha néha más is altathatná – jegyezte meg fanyarul.

Anyám felnézett rá:
– Ha valaki más is akarna! – vágott vissza.

Éreztem, ahogy a feszültség szinte tapinthatóvá válik. Próbáltam oldani:
– Anyu, talán holnap pihenhetnél egy kicsit…

De anyám csak legyintett:
– Én csak segíteni akarok! Ha nem kellek, szóljatok!

Aznap este Gábor rám nézett:
– Látod? Ezért nem jön át az én anyám. Mindenki csak sértődik.

A következő héten Gábor anyja felhívott:
– Kislányom, én nem akarok veszekedést… De úgy érzem, nincs rám szükség nálatok.

Sírtam. Nem tudtam mit mondani. Mindkét nagymama máshogy szeretett volna jelen lenni Bence életében, de egyikük sem tudott engedni.

A helyzet egyre rosszabb lett. Anyám megsértődött és napokig nem jött át. Bence hiányolta őt – keresgélt a lakásban utána –, de amikor Gábor anyja jött volna át, mindig közbejött valami.

Egy vasárnap délután Gábor leült mellém:
– Nem akarom ezt tovább csinálni. Ha az egyik nagyszülőt nem láthatja Bence, akkor a másikat sem fogja.

– Ez kegyetlenség! – fakadtam ki. – Miért kellene Bencének szenvednie azért, mert a felnőttek nem tudnak megegyezni?

Gábor csak vállat vont:
– Vagy mindketten jönnek, vagy egyikük sem.

Aznap este órákig sírtam. Próbáltam mindkét nagymamával beszélni, de egyikük sem akart engedni. Mindketten azt mondták: „Én csak segíteni akarok.”

Bence közben nőtt, cseperedett. Néha kérdezte:
– Mama hol van? Miért nem jön Réka mama?

Mit mondhattam volna neki? Hogy a felnőttek büszkesége fontosabb annál, hogy ő szerethesse mindkét nagymamáját?

Végül úgy döntöttem: elmegyek mindkét nagymamához külön-külön Bencével. De Gábor ezt sem engedte:
– Ha titokban viszed hozzájuk, az még rosszabb lesz.

Így hát ott álltam: egy anya, aki két tűz között őrlődik. Egy gyermekkel, aki nem érti, miért nincs ott mindkét nagymamája az életében.

Most itt ülök Bence ágya mellett és nézem az alvó arcát. Vajon egyszer majd megérti? Vajon egyszer majd megbocsát nekünk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg ennyire fontos a büszkeség? Vagy van kiút ebből az ördögi körből?”