Gyertya a szélben: Életem árulás és megbocsátás között

– Hogy volt képes ezt tenni velem? – kiáltottam anyámra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, a kávé kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. Anyám csak ült ott, merev arccal, mintha minden erejét arra összpontosítaná, hogy ne sírja el magát. A szobában fojtogató volt a csend, csak a régi hűtő zúgása töltötte be a teret.

Anna vagyok, harmincnyolc éves, belgyógyász egy budapesti kórházban. Az életem kívülről rendezettnek tűnt: sikeres karrier, saját lakás Zuglóban, egy szerető férj, Gábor, és egy kislány, Lili. De belül mindig is ott lappangott valami kimondatlan feszültség, egy érzés, hogy valami nincs rendben. Apám halála után minden megváltozott. Akkor kezdődött az egész – vagy talán már sokkal korábban, csak én nem vettem észre.

Aznap este, amikor apám meghalt, anyám nem sírt. Csak ült a fotelben, kezében egy régi fényképet szorongatva. Én zokogtam, Lili a szobájában aludt, Gábor próbált vigasztalni. De anyám csak nézett maga elé. Akkor még nem értettem, miért.

Hetekkel később találtam rá a levelekre. Egy poros dobozban a padláson, miközben apám holmijait rendeztem. A levelek egy bizonyos Tamásnak szóltak – anyám kézírása volt rajtuk. Először azt hittem, csak régi barát vagy rokon lehetett. De ahogy olvastam őket, lassan összeállt a kép: anyámnak viszonya volt. És nem is egyszerű kaland – hanem egy évekig tartó kapcsolat.

A düh és a csalódottság egyszerre öntött el. Hogy lehetett ilyen képmutató? Hogy nézhetett apám szemébe nap mint nap? És én? Én hol voltam mindebben? Miért nem vettem észre semmit?

Napokig nem szóltam anyámhoz. Gábor próbált nyugtatni: „Anna, mindenkinek vannak titkai. Lehet, hogy oka volt rá.” De én nem akartam hallani. Csak az járt a fejemben: az egész gyerekkorom hazugság volt.

Végül egy vasárnap délután szembesítettem anyámat. – Miért tetted ezt? – kérdeztem remegő hangon. – Szeretted apát egyáltalán?

Anyám sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Szerettem őt. De Tamást is szerettem. Fiatal voltam, magányos… Apád sokat dolgozott, én pedig elvesztem a mindennapokban. Nem akartalak bántani téged.

– De bántottál! – kiáltottam rá. – Az egész életem hazugság volt!

Anyám sírni kezdett. Először láttam így – sebezhetően, megtörten. – Tudom, hogy hibáztam – mondta halkan. – De te is anya vagy már. Tudod, milyen nehéz néha…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem őt – az anyámat, akit egész életemben erősnek hittem, most pedig olyan törékenynek láttam, mint még soha.

A következő hetekben minden megváltozott közöttünk. Kerültük egymást, de közben mindketten vágytunk arra, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz. Lili kérdezgette: „Miért nem jön már nagyi hozzánk?” Gábor próbált közvetíteni, de én még nem voltam kész.

Egy este Lili beteg lett – magas láza volt, remegett az egész teste. Pánikba estem; hiába vagyok orvos, amikor a saját gyerekemről van szó, minden tudásom semmit sem ér. Anyám hívott fel először: „Segíthetek valamiben?” Először nemet akartam mondani, de aztán csak annyit suttogtam: „Gyere át.”

Anyám egész éjjel velünk maradt. Lilit ringatta az ölében, mesélt neki régi történeteket rólam – olyanokat is, amiket én már elfelejtettem. Hajnalban Lili láza csillapodott.

A konyhában ülve anyám rám nézett: – Anna, tudom, hogy nem tudod most megbocsátani nekem. De szeretném, ha egyszer majd sikerülne.

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon képes vagyok-e valaha is megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Azóta eltelt egy év. Anyámmal lassan újra közeledünk egymáshoz – nem úgy, mint régen, de talán őszintébben. Néha még mindig haragszom rá; máskor megsajnálom őt. Apám emlékét is másként látom már: nem tökéletes hős volt ő sem, hanem ember.

Most itt ülök a régi családi fényképalbum felett és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e megbocsátani azoknak, akik a legjobban fájtak nekünk? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlt árnyaival?