Gyermek a férjemben: Amikor a vidéki álom rémálommá válik

– Nem hiszem el, hogy már megint erről beszélünk, Gábor! – csattantam fel, miközben az ablakon át néztem a szürke, esős budapesti utcát. A férjem a hátam mögött állt, kezében egy bögre teával, és gyermeki lelkesedéssel magyarázta: – De Zsófi, gondolj bele! Friss levegő, csend, saját kert! Nem kellene minden reggel a dugóban ülni.

A hangja tele volt reménnyel, de én csak fáradtságot éreztem. A szüleim egész életükben itt éltek a városban. Én is itt nőttem fel, minden emlékem ehhez a lakáshoz kötött. Gábor viszont, amióta tavaly nyáron meglátogattuk a nagynénjét Kecskemét mellett, mintha teljesen elvesztette volna a józan eszét. Azóta csak a vidékről beszél.

– És anyámék? – kérdeztem halkan. – Őket is hagyjam itt? Tudod jól, hogy apám beteges, anyám meg egyedül nem bírja vele.

Gábor sóhajtott. – Nem azt mondom, hogy soha többé nem jövünk vissza. De Zsófi, te is láttad, mennyivel boldogabbak ott az emberek! A gyerekek is szabadabban nőhetnének fel.

Gyerekek. Még csak terveztük őket, de már most úgy beszélt róluk, mintha ott lennének. Én viszont rettegtem attól, hogy elszakadok mindentől, amit ismerek.

A következő hétvégén eljött az idő: meglátogattuk a szüleimet Zuglóban. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Anyám, Márta néni, mindig is gyanakodva nézett Gáborra. Apám, László bácsi pedig inkább hallgatott, de a tekintete mindent elárult.

– Na és hogy vagytok? – kérdezte anyám, miközben a húslevest szedte.

– Gábor vidékre akar költözni – mondtam ki hirtelen.

Anyám keze megállt a levegőben. – Hova? Miért?

Gábor lelkesen magyarázni kezdett: – Képzeljék el, Márta néni! Saját kert, friss zöldség, nyugalom! Nem kellene minden nap ezt a városi zajt hallgatni.

Apám csak hümmögött. – És miből élnétek ott? Zsófinak jó állása van itt.

– Távmunkában is lehet dolgozni – vágta rá Gábor. – Én is tudnék online tanítani.

Anyám rám nézett. – Te ezt akarod?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy mindkét világ húz maga felé. Gábor keze az asztalon az enyém után nyúlt, de én elhúztam.

Az este folyamán egyre nőtt a feszültség. Anyám a konyhában suttogott nekem:

– Zsófi, ne hagyd magad! Egy férfi nem dönthet helyetted.

Később Gábor is félrevont:

– Miért nem állsz ki mellettem? Nem látod, mennyire szeretném ezt?

Az éjszaka közepén felébredtem: anyámék lakásában minden zaj ismerős volt. A hűtő zúgása, az utcai villamos csilingelése… Ezek voltak az én otthonom hangjai. Gábor mellettem aludt, arcán békés mosoly.

Másnap reggel apám megkérdezte:

– Lányom, boldog vagy?

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, de belül sírtam.

Hazafelé menet Gábor végig arról beszélt, milyen házakat nézett ki már online. Én csak hallgattam.

A következő hetekben minden nap erről szólt. Gábor egyre többet álmodozott: tyúkokról beszélt, veteményesről, kutyáról. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam mellette, mint egy gyerek mellett: ő játszik az álmaival, én pedig próbálom megmenteni a valóságot.

Egy este kiborultam:

– Miért nem elég neked ez az élet? Miért kell mindent felforgatni?

Gábor rám nézett: – Mert szeretném, ha boldogok lennénk. Nem látod? Itt csak túlélünk.

– De én itt vagyok otthon! – kiáltottam.

Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a feszültséget. Egyik kolléganőm megkérdezte:

– Zsófi, minden rendben otthon?

Csak legyintettem.

Egy péntek este aztán Gábor előállt egy meglepetéssel: szervezett egy vidéki háznézést másnapra. Nem volt kedvem menni, de végül beadtam a derekam.

A ház szép volt: nagy kerttel, öreg diófával az udvaron. A tulajdonosnéni, Ilonka néni kedvesen kínált minket házi süteménnyel.

– Itt tényleg lehet élni – mondta Gábor csillogó szemmel.

Én csak néztem a repedezett falakat és arra gondoltam: vajon tényleg ez lenne az élet?

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Gábor végül megszólalt:

– Tudom, hogy nehéz neked. De én úgy érzem, ha most nem lépünk, soha nem leszünk igazán boldogok.

Otthon leültem az ágy szélére és sírtam. Anyám hívott telefonon:

– Lányom, ne hagyd magad! Gondolj arra is, te mit akarsz.

De mit akarok én? Egyre kevésbé tudtam eldönteni.

Azóta is minden nap ezen rágódom: vajon feladjam-e mindent egy álomért, ami talán sosem lesz az enyém? Vagy harcoljak azért az életért, amit eddig éltem?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent valaki más álmáért?