Fiam visszaköltözött válása után: Most az otthonom romokban hever

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Gergő! – kiáltottam ki a konyhából, miközben a szemetes zsák száját próbáltam összekötni. A lakásban terjengő feszültség szinte tapintható volt, mintha minden szavam egy újabb szikra lett volna a puskaporos hordóban. Gergő, a fiam, akit egyedül neveltem fel, most harmincévesen újra a gyerekszobájában lakott – válása után nem volt más választása. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz együtt élni újra.

– Majd leviszem, anya! – szólt vissza ingerülten a nappaliból, ahol egész nap a laptopját bámulta. Régen olyan közvetlenek voltunk egymáshoz, most viszont minden mondatunkban ott bujkált a sértettség és a ki nem mondott vádak.

Az apja akkor hagyott el minket, amikor Gergő még csak tízéves volt. Azóta ketten voltunk egymásnak mindenben. Én dolgoztam, ő tanult, és valahogy mindig megtaláltuk az egyensúlyt. Most viszont úgy éreztem, mintha idegenek lennénk egymás számára.

Az első hetekben próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy nehéz neki: elvesztette a családját, az otthonát, és most újra ott tart, ahol húsz évvel ezelőtt. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem csak ő vesztett el valamit – én is. Az otthonom békéje szertefoszlott.

Egy este, amikor már harmadszor szóltam rá ugyanazért a rendetlenségért, Gergő felpattant a kanapéról.

– Nem vagyok már gyerek! – kiabálta. – Nem kell mindent megmondanod!

– Akkor viselkedj is úgy! – vágtam vissza dühösen. – Ez az én otthonom is!

A szavak ott maradtak közöttünk a levegőben, mint valami láthatatlan fal. Mindketten tudtuk, hogy nem csak a szemétről van szó. Arról is szólt ez a vita, hogy mennyire más emberek lettünk az évek során.

Egyik este Gergő későn jött haza. A kulcs csörrenése felébresztett. Hallottam, ahogy halkan becsukja az ajtót, majd leül a konyhában. Kimentem hozzá.

– Minden rendben? – kérdeztem óvatosan.

– Nem tudom – felelte halkan. – Néha úgy érzem, sosem fogok újra talpra állni.

Leültem mellé. Meg akartam ölelni, de valami visszatartott. Talán az elmúlt hetek feszültsége, talán az, hogy már nem tudtam, hogyan segíthetnék neki.

– Tudod, anya – kezdte –, amikor elváltunk Zsuzsával, azt hittem, csak idő kérdése, és minden rendbe jön. De most… mintha minden szétesett volna körülöttem.

– Nekem is nehéz – mondtam ki végre. – Nem csak neked fáj ez az egész. Az otthonunk már nem olyan, mint régen.

Csend lett. A hűtő zúgása töltötte be a teret.

Másnap reggel Gergő nem szólt hozzám. Egész nap bezárkózott a szobájába. Én pedig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Talán túl sokat vártam tőle? Vagy túl keveset adtam magamból?

A hétvégén eljött hozzánk a nővérem, Ágnes. Mindig is ő volt a család békítője.

– Mi van veletek? – kérdezte egyből, ahogy belépett.

– Semmi – feleltem gyorsan.

– Ugyan már! – legyintett Ágnes. – Látom rajtatok, hogy valami nincs rendben.

Gergő csak vállat vont.

– Tudod, Zsuzsa is keresett engem – mondta Ágnes halkan Gergőnek. – Azt mondta, aggódik érted.

Gergő arca megfeszült.

– Nem akarok róla beszélni – vágta rá.

Ágnes rám nézett jelentőségteljesen. Éreztem: ideje lenne segítséget kérni kívülről is. De büszkeségem nem engedte.

Aznap este Gergő először ült le velem vacsorázni mióta visszaköltözött.

– Anya… sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz velem mostanában.

– Nekem is bocsánatot kell kérnem – feleltem könnyes szemmel. – Túl sokat akartam irányítani mindent… csak féltelek.

Hosszú percekig csak ültünk egymással szemben. Végre kimondtuk azt, amit hónapok óta magunkban tartottunk: félünk attól, hogy elveszítjük egymást.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani: Gergő segít a házimunkában, én pedig igyekszem kevésbé beleszólni az életébe. De minden nap új kihívásokat hoz.

Sokszor elgondolkodom: vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni az otthon melegét? Vagy örökre elveszett valami köztünk? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még újrakezdeni egy családot ennyi törés után?