Fiam Elvált, Én Meg Nem Tudok Megbocsátani – Egy Anya Vallomása

– Hogy tehetted ezt velük, Benedek? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a teáscsészét. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Benedek nem nézett rám, csak a padlót bámulta. – Anya, kérlek… – kezdte, de nem tudta befejezni. A csend közöttünk olyan vastag volt, hogy szinte tapintható.

Öt éve történt minden. Akkor még azt hittem, hogy a családunk erős, hogy Benedek és Kata szerelme mindent kibír. Az ikrek, Zsófi és Marci, alig múltak három hónaposak, amikor Kata egy este sírva hívott fel: „Anyu, Benedek elment. Azt mondta, már nem szeret.” A szívem összetört. Nem értettem semmit. Hogy lehet az, hogy egy férfi elhagyja a családját két ilyen pici gyerekkel? És miért pont az én fiam?

Aztán kiderült az igazság. Benedeknek már hónapok óta viszonya volt Annával, egy fiatalabb lánnyal a munkahelyéről. Anna… még most is nehezemre esik kimondani a nevét. Amikor először megláttam őket együtt a városban – kézen fogva sétáltak a Duna-parton –, úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Kata otthon sírt az ikrekkel, Benedek pedig új életet kezdett.

Azóta eltelt öt év. Az ikrek most iskolások, Kata pedig próbálja összeszedni magát. Minden hétvégén nálam vannak az unokáim; ilyenkor igyekszem pótolni mindazt a szeretetet, amit az apjuktól nem kapnak meg. Benedek néha meglátogatja őket, de mindig sietve, mintha csak letudná a kötelességét. Anna is gyakran jön vele – mosolyog rám, mintha minden rendben lenne. De én nem tudok rá mosolyogni vissza.

A családi ebédek rémálommá váltak. Az asztalnál ülünk: én, Benedek, Anna, az ikrek és néha Kata is eljön – ilyenkor feszültség vibrál a levegőben. Egy alkalommal Kata halkan megjegyezte: – Köszönöm, hogy legalább te itt vagy nekik… – és rám nézett könnyes szemmel. Akkor megfogadtam magamban: soha nem fogom elfelejteni, amit Benedek tett.

A barátnőim azt mondják: „Engedd el! A te életed is megy tovább!” De hogyan engedhetném el? Hiszen minden nap látom az unokáim szemében a hiányt. Zsófi egyszer megkérdezte tőlem: – Mama, miért nem lakik apa velünk? – Mit mondhattam volna? Hogy az apja önző volt? Hogy elárulta őket? Csak annyit mondtam: – Néha az emberek hibáznak, kicsim.

Benedek próbált magyarázkodni. Egy este átjött hozzám – Anna nélkül –, és leült velem beszélgetni. – Anya, tudom, hogy hibáztam. De boldog vagyok Annával… Szeretném, ha elfogadnád őt is. – Felnéztem rá: – És Katával mi lesz? Az ikrekkel? Ők is boldogok? – Benedek csak hallgatott.

Azóta sem tudtam megbocsátani neki. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az anyákat, akik büszkék lehetnek a fiaikra. Én csak szégyent érzek és haragot. A testvérem szerint túl szigorú vagyok: „Benedek már felnőtt ember! Nem élhetsz helyette!” De én úgy érzem, ha most elengedem ezt a haragot, akkor cserbenhagyom Katát és az unokáimat is.

A családunk kettészakadt. Karácsonykor külön ünneplünk: egyik nap Benedekékkel, másik nap Katával és az ikrekkel. A szomszédok suttognak: „Láttad? Már megint nem együtt vannak…” A faluban mindenki tudja a történetünket. Néha úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna: „Mit rontottál el azzal a fiúval?”

Anna próbál közeledni hozzám. Sütit hoz, segít az ebédnél, kedvesen beszélget velem. De én nem tudok vele egy asztalhoz ülni anélkül, hogy ne gondolnék arra: miatta sírt Kata hónapokon át minden éjjel. Miatta nőnek fel az unokáim csonka családban.

Egyik este Marci odabújt hozzám lefekvés előtt: – Mama, te szereted Annát? – Megszorult a torkom. Mit mondhat ilyenkor egy nagymama? Csak annyit bírtam kinyögni: – Szeretlek téged és Zsófit nagyon-nagyon…

Sokszor álmodom arról az időről, amikor még együtt voltunk mindannyian. Amikor Benedek és Kata nevetve tolták a babakocsit a parkban; amikor azt hittem, semmi sem szakíthatja szét ezt a családot. Most már tudom: egyetlen döntés is elég hozzá.

Néha azon gondolkodom: vajon én vagyok túl kemény? Vagy tényleg van olyan bűn, amit egy anya sosem tud megbocsátani?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a szívünkben ez a seb?