Fiam csendje: Egy anya a zárt ajtók mögött

– Marci, kérlek, csak nyisd ki az ajtót! – A hangom rekedt, mintha minden egyes szóval egy darabot veszítenék magamból. A kilincs hideg a tenyerem alatt, de nem mozdul. A túloldalon csend. Olyan csend, amelyben hallani vélem a saját szívverésem is.

Tizenhét éve vagyok anya. Tizenhét éve minden reggel azzal kelek, hogy Marci vajon jól van-e, mit reggelizik, hogy sikerül-e a matekdolgozata. Most pedig ott állok a szobája előtt, és nem tudom, mi történik vele. Nem tudom, mit érez. Nem tudom, hogy egyáltalán szüksége van-e még rám.

– Marci! – próbálkozom újra, de már csak suttogva. – Kérlek…

A férjem, Gábor a konyhában ül, újságot olvasva. Úgy tesz, mintha nem hallaná a könyörgésemet, de tudom, hogy minden szavam belehasít. Ő is tehetetlen. Az utóbbi időben egyre kevesebbet beszélünk egymással. Mintha mindketten attól félnénk, hogy ha kimondjuk: baj van, akkor az valósággá válik.

Marci mindig csendes fiú volt, de mostanában ez a csend valami egészen más. Nem a megszokott kamaszos hallgatás – ez valami mélyebb, sötétebb. Egy fal, amit nem tudok áttörni.

Az iskolából is jeleztek már: Marci visszahúzódó lett, nem beszélget a társaival, a tanulmányi eredményei romlanak. Az osztályfőnöke azt mondta: „Talán csak kamaszodik.” De én érzem, hogy több van mögötte.

Emlékszem arra az estére, amikor először vettem észre a változást. Együtt vacsoráztunk – legalábbis próbáltunk –, amikor Gábor szóvá tette, hogy Marci miért nem segít többet itthon. Marci csak vállat vont és felállt az asztaltól. Én utána mentem.

– Fiam, mi baj van? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.
– Látom rajtad, hogy valami bánt…
– Hagyd már! – csattant fel hirtelen. – Nem érted? Semmi bajom!

Azóta egyre kevesebbet beszélünk. Egyre ritkábban látom a szemét. Egyre gyakrabban csukja be maga mögött az ajtót.

A barátnőim azt mondják: „Ez csak átmeneti. Majd kinövi.” De én nem tudok nyugodtan aludni. Minden éjjel azt hallgatom, mikor moccan meg a szobájában valami. Néha hallom, ahogy sír. Máskor csak ül az ágyán és bámulja a telefont.

Próbáltam mindent: sütöttem a kedvenc túrós batyuját; elvittem moziba; beszélgetni próbáltam vele arról is, ami engem bántott fiatal koromban. De mintha minden próbálkozásom csak még jobban eltaszítaná magától.

Egy este Gábor odajött hozzám:
– Talán hagynod kellene egy kicsit…
– Hogy érted?
– Hogy ne erőltesd ennyire. Lehet, hogy pont ezért zárkózik el.
– De hát… ha nem próbálkozom, akkor végképp elveszítem!
– Nem tudhatod…

Aztán Gábor visszament a tévé elé. Én pedig ott maradtam egyedül a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen saját otthonomban.

Másnap reggel Marci már elment iskolába mire felkeltem. Az asztalon egy cetli: „Később jövök.” Ennyi. Semmi puszi, semmi mosoly.

A munkahelyemen sem tudok koncentrálni. A kolléganőm, Ági megkérdezte:
– Minden rendben otthon?
Ránéztem és majdnem elsírtam magam.
– Nem tudom…

Hazafelé menet vettem egy csokor tulipánt – Marci mindig szerette őket gyerekkorában. Amikor hazaértem, letettem az asztalra. Este Marci bejött a konyhába inni egy pohár vizet.
– Szia – mondtam halkan.
– Szia – felelte gépiesen.
– Hoztam neked virágot…
– Minek? – kérdezte fásultan.
– Csak úgy… mert szeretlek.
Marci rám nézett egy pillanatra – abban a pillanatban mintha valami megrezdült volna benne –, aztán vállat vont és visszament a szobájába.

Aznap este sírtam először igazán hangosan. Gábor átölelt hátulról:
– Szeret minket… csak most nehéz neki.
– De miért? Mit rontottam el?
Gábor nem válaszolt.

Egy hét múlva az iskolából hívtak: Marci verekedésbe keveredett. Az igazgató irodájában ültem vele szemben; ő lehajtott fejjel hallgatta az igazgató szavait.
– Mi történt? – kérdeztem tőle útközben hazafelé.
– Semmi – felelte újra.
– Fiam… kérlek…
– Nem érted! Senki sem ért engem! – kiáltotta el magát hirtelen.
A buszon mindenki felénk nézett. Éreztem magamon a tekinteteket: „Milyen anya lehet ez?”

Otthon Marci bezárkózott megint. Éjjel hallottam, ahogy zokog. Bementem hozzá – először nem akart beengedni –, de végül mégis kinyitotta az ajtót.
Ott ült az ágyán összegömbölyödve.
– Mi bánt ennyire? – kérdeztem halkan.
Sokáig hallgatott. Aztán végre megszólalt:
– Nem akarok csalódást okozni nektek… De úgy érzem, semmiben sem vagyok elég jó…
Átöleltem őt és együtt sírtunk.

Azóta próbálunk többet beszélgetni. Nem könnyű; vannak napok, amikor újra bezárkózik. De már legalább tudom: nem ellenem szól a csendje. Hanem magával harcol benne.

Néha még most is ott állok az ajtaja előtt és hallgatom a csendet. Vajon hány szülő érezte már ezt? Hányan álltak már tehetetlenül egy zárt ajtó előtt? Vajon tényleg csak annyit tehetünk, hogy várunk és remélünk?