Fiam, az idegen: Egy anya vallomása a csend mögött

– Miért nem mondtad el nekem, Márk? – kérdeztem, miközben a kórházi folyosón ültem, a kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. Az orvosok már órák óta bent voltak vele. A fehér neonfény kegyetlenül világította meg a rideg padlót, és minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.

A fiam, akit tizenkilenc éve neveltem, most ott feküdt egy steril ágyon, infúzióval a karjában. Azt hittem, csak egy rosszullét, talán egy vírus vagy valami banális dolog. De amikor az orvos azt mondta: „Asszonyom, a fia túladagolta magát”, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Nem értettem semmit. Márk sosem beszélt drogokról, sosem láttam rajta semmit. Vagy csak nem akartam látni?

A folyosón egy ismeretlen lány ült mellettem. Zsófiának hívták, és azt mondta, Márk barátja. Nem ismertem őt. Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy valaki jobban ismeri a fiamat, mint én?

– Tudnia kell, hogy Márk sokat szenvedett az utóbbi időben – mondta halkan Zsófia, miközben a cipője orrát bámulta. – Nem akarta terhelni magát.

– De hát miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért nem beszélt velem?

– Talán mert mindig elfoglalt volt – felelte Zsófia óvatosan. – Vagy mert félt, hogy csalódást okoz.

Ekkor mintha minden emlék egyszerre zuhant volna rám. Az elmúlt években csak dolgoztam. Egyedül neveltem őt, mióta az apja elhagyott minket. Mindig azt mondtam magamnak: „Azért dolgozom ennyit, hogy neki jobb legyen.” De talán közben elfelejtettem vele lenni.

A kórteremben Márk arca sápadt volt, szemei csukva. Leültem mellé, megsimogattam a haját, mint amikor még kisfiú volt.

– Sajnálom, kisfiam – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem vettem észre.

Az orvosok szerint túléli. De a lelkében keletkezett sebeket nem lehet csak úgy begyógyítani.

A következő napokban sorra jöttek be hozzá emberek: barátok, akiket sosem láttam; egy fiú, Gergő, aki azt mondta: „Márk mindig segített nekem, amikor bajban voltam.” Egy másik lány, Eszter, sírva mesélte: „Ő volt az egyetlen, aki meghallgatott.”

Én pedig csak ültem ott, és hallgattam ezeket a történeteket egy fiúról, akit alig ismertem. A fiamról.

Egy este Márk végre felébredt. Gyenge volt, de rám nézett.

– Anya…

– Itt vagyok – mondtam gyorsan.

– Ne haragudj… Nem akartam…

– Nem haragszom – vágtam közbe sírva. – Csak szeretném tudni, mi bántott ennyire.

Sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Magányos voltam. Mindig azt éreztem, hogy nem akarok terhet rakni rád. Te annyit dolgoztál… És amikor rosszul éreztem magam, inkább elmentem otthonról. A barátaimhoz.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki: „Most nem érek rá”? Hányszor küldtem el azzal, hogy majd később beszélünk?

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén és néztem a fiamat. Vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány szülő gondolja azt, hogy mindent jól csinál, miközben észre sem veszi gyermeke szenvedését?

Amikor Márkot hazaengedték a kórházból, minden más lett. Próbáltam többet beszélgetni vele. Meghallgatni őt. De tudtam: amit elvesztettünk az évek alatt, azt nem lehet egyik napról a másikra visszaszerezni.

Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Anya… Szeretném elmondani neked mindent. De félek is tőle.

– Nem kell félned – mondtam halkan. – Bármit elmondhatsz nekem.

A könnyei végigfolytak az arcán.

– Néha úgy érzem, mintha idegenek lennénk egymásnak.

Nem tudtam mit mondani erre. Csak átöleltem.

Most már tudom: nem elég szeretni valakit. Jelen is kell lenni az életében.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány gyerek érzi magát magányosnak egy szerető családban? És vajon lehet-e még pótolni mindazt, amit elmulasztottunk?