Férjem nem akar apámmal dolgozni, mégis nehezen talál jó munkát: Hogyan küzdöttünk meg együtt a nehézségekkel

– Már megint elutasítottad apám ajánlatát? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett az idegességtől. Gábor a konyhaasztalnál ült, két kezébe temette az arcát. A reggeli kávé kihűlt előtte, ahogy minden reggel az utóbbi hónapokban.

– Nem tudom, Zsófi… Egyszerűen nem megy – felelte végül. – Nem akarok a te apád árnyékában élni. Mindenki azt hinné, csak azért vagyok ott, mert ő az apósom.

A szívem összeszorult. Már három éve annak, hogy Gábor otthagyta a régi munkahelyét. Akkoriban még minden olyan egyszerűnek tűnt: egy jó barátja, Bence volt a főnöke, aki mindig kiállt mellette, sőt, néha még extra bónuszokat is adott neki. De amikor Bencét áthelyezték Debrecenbe, Gábor egy új vezetőt kapott maga fölé, aki rögtön lecsökkentette a fizetését és minden apróságba belekötött. Egy évig bírta, aztán felmondott.

Azóta minden nap ugyanaz: álláshirdetéseket böngész, interjúkra jár, de valahogy sosem sikerül elhelyezkednie. Én is dolgozom – egy könyvelőirodában vagyok asszisztens –, de a fizetésem épphogy elég a lakbérre és a rezsire. A kisfiunk, Marci most kezdte az óvodát, és minden hónap végén számolgatjuk a forintokat.

Apám, László mindig is segítőkész volt. Saját kis vállalkozása van: egy autószerelő műhely Zuglóban. Már többször felajánlotta Gábornak, hogy dolgozzon nála – jó fizetés, biztos munka –, de Gábor mindig nemet mondott. Azt mondja, nem akar „apám embere” lenni.

Egyik este vacsora közben újra szóba került a téma. Marci éppen a borsót szedegette ki a levesből.

– Gábor, nem lehetne… csak egy próbát tenni? – kérdeztem óvatosan.

– Zsófi, kérlek! – csattant fel. – Nem érted? Nekem is van büszkeségem! Nem akarom, hogy mindenki azt gondolja, csak azért vagyok ott, mert Laci bácsi a főnököm.

– De hát most is mindenki azt gondolja, hogy lusta vagy! – csúszott ki a számon.

Gábor arca elfehéredett. Egy pillanatig csend volt az asztalnál, csak Marci kanalának csörgése hallatszott.

– Sajnálom – suttogtam. – Nem így akartam…

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Gábor halkan sír a nappaliban. Soha nem láttam még ilyennek. Másnap reggel korábban keltem, mint szoktam. A konyhában ültem egyedül, amikor apám hívott.

– Zsófikám, hogy vagytok? – kérdezte aggódva.

– Nem jól… – mondtam őszintén. – Apa, Gábor nagyon szenved. Nem tudom, mit csináljak.

– Tudod mit? – mondta apám hosszan hallgatva. – Hívd el hozzám egy napra. Nem kell rögtön dolgoznia. Csak beszélgessünk.

Aznap este félve mondtam el Gábornak apám ötletét. Meglepő módon nem utasította el azonnal.

– Talán tényleg beszélgethetnénk – mondta csendesen.

A következő hétvégén elmentünk apám műhelyébe. Apám nem szólt semmit a munkáról; inkább arról mesélt Gábornak, hogyan indította el a vállalkozást a rendszerváltás után, milyen nehézségeken ment keresztül. Láttam Gábor arcán az elismerést és az együttérzést.

Délutánra már együtt szereltek egy régi Ladát. Apám csak annyit mondott:

– Ha valaha kedved lenne kipróbálni magad itt, szólj nyugodtan.

Hazafelé menet Gábor sokáig hallgatott.

– Tudod – szólalt meg végül –, lehet, hogy túl büszke voltam eddig. De most először érzem azt, hogy talán tényleg lenne helyem ott…

Az elkövetkező hetekben Gábor egyre többször ment be apámhoz segíteni – először csak pár órára, aztán már egész napokra is. Lassan visszatért az önbizalma; láttam rajta, hogy újra értékesnek érzi magát.

A pénzügyi helyzetünk is javult: végre nem kellett minden fillért számolni. Marci boldog volt, hogy hétvégente együtt szerelhetett apával és nagyapával.

De ami igazán fontos volt: megtanultuk elfogadni egymást hibáival együtt. Rájöttem, hogy néha engedni kell a büszkeségből – mindkettőnknek.

Most már tudom: nem az számít, ki hol dolgozik vagy mennyit keres. Az számít, hogy együtt vagyunk és támogatjuk egymást.

Vajon hányan vannak még olyanok Magyarországon, akik hasonló helyzetben vannak? Ti mit tennétek a helyemben?