Feltépett sebek: Hét év hazugság, ami majdnem szétszakította a családomat
– Nem igaz! – kiáltottam fel, miközben a telefonom majdnem kiesett a kezemből. – Nem lehet igaz! Ez valami rossz tréfa!
A hang a vonal másik végén remegett, mégis határozott maradt. – Kérem, Katalin, tudom, hogy nehéz elhinni. De az ön fia, Gergő, él. Itt van nálunk az otthonban. Várja magát.
A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Hét éve minden nap úgy keltem fel, hogy egy darab belőlem hiányzik. Azt mondták, meghalt. Azt mondták, nem volt esélye. Most pedig egy idegen nő azt állítja, hogy egész idő alatt hazudtak nekem?
Letettem a telefont, és percekig csak ültem az ablak előtt, bámulva a kora tavaszi esőt, ami csíkokat húzott a panelház ablakán. A kezem remegett. A férjem, Zoltán, épp akkor lépett be a konyhába.
– Mi történt? Olyan sápadt vagy, mint aki szellemet látott – kérdezte aggódva.
– Zoltán… azt mondják… azt mondják, hogy Gergő él. Hogy valaki elvette tőlem… – a hangom elcsuklott.
A férjem arca megkeményedett. – Ez lehetetlen. Az orvosok… az anyád… mindenki azt mondta…
Az anyám. A gondolat villámként csapott belém. Az én anyám volt ott végig. Ő intézett mindent. Ő beszélt az orvosokkal, ő írta alá a papírokat, amikor én még félájultan feküdtem a kórházi ágyon.
A következő órákban csak egy dolog járt a fejemben: látnom kell azt a gyereket. Ha tényleg az én fiam, tudni fogom.
Az otthon egy régi villa volt Zuglóban, magas kerítéssel és kopott játszótérrel az udvaron. Az igazgatónő, Sárika néni – alacsony, ősz hajú asszony – várt rám az ajtóban.
– Katalin? Jöjjön be kérem. Gergő most ebédel. Előbb beszéljünk.
A szobában leültetett egy kopott fotelbe. Elővett egy dossziét.
– Nézze… ezek az iratok mind azt mutatják, hogy ön lemondott Gergőről. De… ez nem az ön aláírása, ugye?
A papírt néztem – és azonnal felismertem anyám gömbölyű betűit.
– Ez… ez az anyám kézírása! – suttogtam döbbenten.
Sárika néni bólintott.
– Sajnos nem ritka az ilyesmi. Sokszor a nagyszülők döntenek úgy, hogy „jobb lesz így mindenkinek”… De Gergő mindig azt mondta: az anyukája egyszer visszajön érte.
A könnyeim potyogtak. Hét évig gyászoltam egy gyereket, aki élt – csak elvettek tőlem.
– Látni akarom őt! Most azonnal!
Kivezettek az udvarra. Egy vékonyka kisfiú ült a homokozó szélén, kék pulóverben, szemüveggel. Amint megláttam az arcát – Zoltán orra, az én szemem – tudtam: ő az én fiam.
– Gergő! – szólt Sárika néni halkan.
A fiú felnézett. Egy pillanatig csak nézett rám – aztán elmosolyodott.
– Maga az anyukám? – kérdezte olyan hangon, amitől összeszorult a torkom.
Letérdeltem elé.
– Igen… igen, kisfiam! Bocsáss meg… bocsáss meg mindenért!
Gergő átölelt. A világ megszűnt létezni körülöttem.
De tudtam: most jön csak a neheze.
Hazafelé menet már tudtam: szembe kell néznem anyámmal. Amint beléptem hozzá – egy régi bérházban lakik Újpesten –, már várta is a támadást.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb megtudod – mondta hidegen. – Fiatal voltál, gyenge voltál. Nem bírtad volna el azt a terhet. Én csak jót akartam neked!
– Elvetted tőlem a fiamat! Hét évig gyászoltam! Hogy tehetted ezt velem? – ordítottam rá sírva.
Anyám vállat vont.
– Majd megérted egyszer. Az élet nem igazságos.
Otthagytam őt síri csendben. Zoltán otthon várt rám.
– Mit mondott? – kérdezte halkan.
– Nem bánja meg… szerinte jót tett velem… velünk…
Zoltán ökölbe szorította a kezét.
– Soha többé nem engedem közel hozzánk!
A következő hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy Gergőt visszakapjam hivatalosan is. Rengeteg papírmunka, vizsgálat, pszichológus… Mintha nekem kéne bizonyítanom: alkalmas vagyok anyának lenni annak a fiúnak, akitől elvettek mindent.
Közben otthon is feszültség volt. A lányom, Lilla féltékeny lett Gergőre.
– Miért kell most mindent körülötte forgatni? Nekem is szükségem van rád! – vágta hozzám egyik este vacsora közben.
Leültem mellé az ágyra később.
– Tudom, nehéz ez neked is… De Gergő is elvesztette az egész családját hét évre…
Lilla sírva fakadt.
– De én is elvesztettem téged! Mindig csak sírtál utána…
Átöleltem őt is. Rájöttem: mindannyian sérültek vagyunk ebben a családban.
Az igazi robbanás akkor jött el, amikor anyám váratlanul megjelent nálunk egy vasárnap délután.
– Csak beszélni akarok vele… Hadd lássam legalább egyszer! – könyörgött Gergő ajtajában.
Zoltán elállta az útját.
– Menj el innen! Nincs itt helyed többé!
Anyám zokogva távozott. De bennem valami eltört: tudtam, hogy soha többé nem tudok úgy nézni rá, mint régen.
Az idő telt. Gergő lassan beilleszkedett hozzánk – de minden este rémálmokkal küzdött. Sokszor felriadt sírva:
– Ugye most már nem visznek el innen?
Minden alkalommal megfogadtam magamban: soha többé nem hagyom magára.
Egy év telt el így. A családunk lassan újra egymásra talált – de a sebek soha nem gyógyulnak be teljesen.
Most itt ülök az ablakban egy csendes estén, nézem Gergőt és Lillát együtt játszani odalent a játszótéren. És azon gondolkodom: vajon hány családban történik meg ugyanez? Hány anya él hazugságban? Hány gyerek várja hiába az anyját?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet valaha bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?