Feleség vagyok, vagy csak egy melléklet az anyósom életében? – Egy magyar nő harca önmagáért

– Miért nem főztél ma levest, Zsuzsa? – szólt rám élesen Márta néni, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezeimet. A férjem, Gábor, éppen a nappaliban ült, fejét a telefonjába temetve, mintha semmit sem hallana.

Az esküvőnk után három nappal költöztünk be Gábor szülei házába, mert „így könnyebb lesz spórolni a saját lakásra”, mondta ő. Én hittem neki. Hittem abban, hogy ez csak átmeneti lesz. De már az első héten éreztem, hogy valami nincs rendben. Márta néni mindenbe beleszólt: hogyan mossam ki Gábor ingeit, milyen fűszert tegyek a paprikás krumpliba, sőt még azt is megszabta, mikor feküdjünk le aludni.

Egyik este, amikor Gábor már aludt, leültem az ágy szélére és sírtam. Azt hittem, a házasság boldogságot hoz majd, de csak egy újabb börtön lett számomra. Másnap reggel Márta néni már a konyhában várt rám.

– Zsuzsa, nem így kell rendet tartani! Nézd meg, mennyi morzsa van az asztalon! – mondta, miközben lesöpörte a morzsákat egy fehér zsebkendővel.

Próbáltam beszélni Gáborral.

– Szerelmem, nem érzem jól magam itt. Olyan, mintha soha nem lennék elég jó – mondtam neki halkan.

– Anyám csak segíteni akar – válaszolta fáradtan. – Ne vedd magadra.

De én minden nap egyre kisebb lettem. Már nem mertem úgy öltözni, ahogy szerettem volna. Márta néni szerint túl kihívó volt a szoknyám, túl élénk a rúzsom. Egy idő után már csak sötét ruhákat hordtam, és elfelejtettem nevetni.

A barátnőim egyre ritkábban hívtak. „Biztos elfoglalt vagy az új családoddal” – mondták. De én csak egyedül voltam egy idegen házban, ahol minden mozdulatomat figyelték.

Egy vasárnap délután Gábor és Márta néni összevesztek valamin. Gábor dühösen kiviharzott a házból. Én ott maradtam az anyósommal.

– Tudod, Zsuzsa, Gábornak mindig is én voltam a legfontosabb – mondta halkan Márta néni. – Te csak egy új szereplő vagy ebben a történetben.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: soha nem leszek igazán része ennek a családnak. Csak egy melléklet vagyok az anyósom életében.

Elkezdtem titokban állásokat keresni. Egyik nap végre felvettek egy könyvesboltba eladónak. Amikor ezt elmondtam Gábornak, először örült, de aztán Márta néni is megtudta.

– Dolgozni akarsz? És ki fogja ellátni a háztartást? – kérdezte gúnyosan.

– Meg tudom oldani mindkettőt – feleltem remegő hangon.

De nem így lett. Minden nap fáradtabban értem haza, Márta néni pedig egyre több feladatot talált ki nekem. Egy este már nem bírtam tovább. Összepakoltam néhány ruhát és elmentem a nővéremhez.

Gábor másnap felhívott.

– Miért mentél el? Anyám aggódik érted.

– És te? Te aggódsz értem? – kérdeztem vissza sírva.

Hosszú csend volt a vonalban.

Azóta eltelt két év. Most már saját albérletem van Budapesten. Dolgozom, tanulok és újra megtanultam nevetni. Néha még mindig fáj, hogy Gábor nem állt ki mellettem. De már tudom: nem szabad hagyni, hogy mások élete irányítsa a sajátomat.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy valaki más akarata szerint éljünk? Várom a gondolataitokat.