Félelem a fiam jövőjéért: Egy örökség árnyékában

– Nem engedem, hogy elvegyétek tőlem! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, remegő kézzel szorítva a fiam, Marci vállát. Az anyósom, Ilona néni, szúrós tekintettel nézett rám, mintha én lennék minden baj forrása. A sógorom, Zsolt, a sarokban állt összefont karral, és csak annyit mondott: – Az a ház nem csak a tiéd, Anna. A testvérem is azt akarta volna, hogy igazságosan osszuk el.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Péter mindig azt mondta: „Anna, ha velem bármi történik, neked és Marcinak kell biztonságban lennetek. Ne hagyd, hogy bárki beleszóljon az életetekbe.” Most mégis itt álltam, egyedül, egy családi házban, amely hirtelen csatatérré változott.

Péter halála után minden megváltozott. Az első hetekben csak a gyász maró fájdalmát éreztem. Marci éjszakánként hozzám bújt, és azt suttogta: „Anya, ugye nem hagysz el?” Én pedig minden alkalommal megígértem neki: „Soha.” De ahogy teltek a napok, egyre több rokon jelent meg nálunk – hol egy tál süteménnyel, hol csak egy „véletlen” látogatásra. Mindegyikük ugyanazt akarta: részt az örökségből.

A házunk Budán állt, egy csendes utcában. Péterrel együtt újítottuk fel, minden szegletében ott volt a közös életünk nyoma. Most azonban minden zugban ott lapult az aggodalom is: vajon meddig maradhatunk itt? Zsolt egyre gyakrabban jött át, néha még a saját kulcsával is beengedte magát. Egyik este Marci sírva jött hozzám: „Anya, Zsolt bácsi azt mondta, hogy el kell költöznünk. Igaz ez?”

Nem tudtam mit felelni. A jogászom szerint minden papír rendben van: Péter végrendelete világos volt. De Ilona néni nem nyugodott bele. Egyik vasárnap ebédnél odasúgta nekem: – Anna, gondolj bele, mennyi mindent tettünk Péterért. Nem lenne igazságos, ha mindent te vinnél el.

A családi ebédek rémálommá váltak. A feszültség tapintható volt; mindenki úgy beszélt velem, mintha idegen lennék. A sógornőm, Éva egyszer odavetette: – Biztos vagyok benne, hogy Péter nem ezt akarta volna. Talán jobb lenne, ha Marci nálunk lakna egy ideig.

Ez volt az utolsó csepp. Aznap este leültem Marcival az ágy szélére.
– Marci – kezdtem halkan –, lehet, hogy most nehéz időszak jön. De én mindig melletted leszek.
– Félek, anya – suttogta.
– Én is félek – vallottam be neki először –, de együtt erősebbek vagyunk.

A következő hetekben ügyvédhez jártam, hivatalos leveleket kaptam Zsolttól és Ilona nénitől. Próbáltam dolgozni – tanár vagyok egy budai gimnáziumban –, de a gondolataim mindig hazahúztak. Egyik nap az igazgatónő félrehívott:
– Anna, minden rendben otthon? Nagyon le vagy törve.
– Csak… nehéz mostanában – feleltem.

A barátaim közül sokan elfordultak tőlem; úgy érezték, hogy túl sokat panaszkodom. Egyedül Judit maradt mellettem. Egy este átjött hozzánk egy üveg borral.
– Anna, ne hagyd magad! Ezek csak pénzt akarnak. Gondolj Marcira!
– Tudom – sóhajtottam –, de néha úgy érzem, összeroppanok.
– Akkor sírj ki magad! – mondta Judit –, de utána állj fel és harcolj!

Marci közben egyre csendesebb lett. Az iskolában panaszkodtak rá: visszahúzódó lett, nem beszélget a társaival. Egy este rajzot találtam az asztalán: egy házat rajzolt le, aminek az ablakai sötétek voltak.
– Ez mi? – kérdeztem tőle.
– Ez a mi házunk – felelte halkan –, de már nem érzem magam biztonságban benne.

Ekkor döntöttem el: nem hagyhatom, hogy a családi viszály tönkretegye a fiamat. Másnap reggel bementem Ilona nénihez.
– Nézd – mondtam határozottan –, ha tovább zaklattok minket, bíróságra megyek. Nem fogom hagyni, hogy Marci elveszítse az otthonát is az apja után.
Ilona néni először csak nézett rám döbbenten, majd halkan annyit mondott:
– Nem akarok rosszat… csak félek attól, hogy elveszítelek titeket is.

Talán először láttam rajta őszinte félelmet és fájdalmat. De már késő volt: túl sok sebet ejtettünk egymáson.

Azóta eltelt fél év. A jogi ügyek lassan rendeződnek; Zsolt visszavonult, Ilona néni ritkábban keres minket. Marci újra mosolyogni kezdett; néha még azt is mondja: „Anya, jó újra itthon lenni.”

De minden este lefekvés előtt ugyanaz jár a fejemben: Vajon tényleg meg tudom védeni őt mindentől? Vagy csak áltatom magam? Ti mit tennétek a helyemben?