Fáj, hogy csak kihasználtak: A szüleim sosem szerettek igazán?
– Már megint nem maradt semmi a hónap végére, Zoli! – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a villamoson zötykölődtem a munkahelyem felé. – Tudod, mennyibe kerül most a kenyér? Megint emeltek mindenen! Apád is betegeskedik, a gyógyszerekre is alig futja.
A kezem ökölbe szorult a zsebemben. Ismét ugyanaz a lemez. Mindig ugyanaz a panasz, ugyanaz a kérés. És én, mint mindig, most is csak annyit mondtam:
– Jó, anya, majd utalok nektek valamit hó végén.
De belül már ordítani tudtam volna. Harmincéves vagyok, egyedül élek Budapesten egy albérletben, ahol a fűtés télen alig működik, és minden hónapban számolgatnom kell, hogy kijövök-e a fizetésemből. Mégis, valahányszor felhívnak, csak arról beszélnek, mennyire nehéz nekik. Sosem kérdezik meg, hogy vagyok, mi van velem, boldog vagyok-e egyáltalán.
Gyerekkoromban sem volt ez másképp. Emlékszem, amikor általános iskolás voltam, apám mindig azt mondta:
– Zolikám, ha majd nagy leszel, te fogsz minket eltartani! Mi mindent érted csinálunk!
Akkor még azt hittem, ez csak vicc. De most már tudom: komolyan gondolták. Az egész életemet úgy építették fel, hogy egyszer majd nekik dolgozom vissza mindent. Nem voltak nagy álmaim – csak annyi, hogy szeressenek. De valahogy mindig azt éreztem: csak akkor vagyok jó nekik, ha adok.
A barátaim néha csodálkoznak, amikor panaszkodom:
– Zoli, miért nem mondod meg nekik, hogy elég? Hogy te is nehezen élsz?
De én nem tudom megtenni. Mert ott van bennem a bűntudat. Hogy talán tényleg tartozom nekik valamivel. Hogy ha nemet mondok, akkor rossz gyerek vagyok.
A múlt héten is így történt. Vasárnap este volt, épp főztem magamnak egy tál levest – az utolsó zacskós levest a szekrényből –, amikor apám hívott.
– Fiam, kéne egy kis segítség. A gázszámla most nagyon magas lett. Nem tudnál küldeni tízezret?
– Apa, nekem sincs sok – próbáltam tiltakozni.
– Tudom én azt! De hát te fiatal vagy, dolgozol Pesten! Nekünk már nincs erőnk semmire…
És én megint beadtam a derekam. Utaltam nekik pénzt – az utolsó tartalékaimból. Utána órákig csak ültem a sötétben és azon gondolkodtam: vajon valaha is érdekelte őket az én boldogságom?
A húgommal sem beszélek már évek óta. Ő mindig lázadóbb volt nálam. Egyetem után elköltözött Debrecenbe és azóta sem tartja velük a kapcsolatot. Néha irigylem érte. Ő legalább ki tudott törni ebből az örökös bűntudatból és megfelelési kényszerből.
Egyik este aztán összeszedtem magam és felhívtam őt.
– Szia Réka! – szóltam bele bizonytalanul a telefonba.
– Zoli? Te vagy az? – meglepett volt a hangja.
– Igen… Csak… beszélgetni szeretnék valakivel.
Réka hosszú csend után megszólalt:
– Anyáék megint pénzt kértek?
– Igen… És nem tudom már meddig bírom ezt.
– Zoli, ők sosem fognak megváltozni. Nekik mindig kevés lesz minden. Te meg tönkremész ebbe! – mondta határozottan.
– De hát ők a szüleink…
– Az igaz. De attól még nem kell hagynod, hogy kihasználjanak! Gondolj már magadra is!
Letettem a telefont és órákig csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg önző vagyok, ha végre nemet mondok? Vagy csak most kezdek el élni igazán?
Másnap reggel újra csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Zolikám, ugye nem felejtetted el…?
Vettem egy mély levegőt és először az életemben azt mondtam:
– Anya… most nem tudok segíteni. Nekem sincs elég pénzem.
Hosszú csend lett a vonalban. Hallottam anyám csalódott sóhaját.
– Hát jó… majd megoldjuk valahogy…
Letettem és remegő kézzel ültem le az ágy szélére. Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést. Talán most kezdődik el igazán az életem.
De vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért? Ti mit tennétek a helyemben?