Ez már nem az otthonunk – amikor anya csatatérré változtatta a lakást
– Nem maradhattok tovább! – Anyám hangja élesebben hasított a levegőbe, mint a februári szél, ami az ablak résein keresztül próbált bejutni a lakásba. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a gyerekkori fényképalbummal, és nem értettem, hogyan juthattunk idáig. A falon még ott lógtak a régi családi fotók: apám mosolya, öcsém első iskolanapja, én, ahogy anyám ölében ülök egy karácsonyi reggelen. Most mindez csak díszlet volt egy tragédiához.
A nevem Szabó Eszter. Harmincöt éves vagyok, két gyerek anyja. Egész életemben azt hittem, hogy a család az a hely, ahová mindig visszatérhetek, ahol feltétel nélkül szeretnek. De most, ahogy anyám rideg tekintetét néztem, rájöttem: ez már nem az otthonunk.
Minden egy veszekedéssel kezdődött. Az utóbbi hónapokban egyre nehezebben jöttünk ki egymással. Anyám, Katalin, mindig is erős akaratú asszony volt. Apám halála után magára maradt a házzal és velem meg az öcsémmel. Sokáig úgy tűnt, összetart minket a gyász és az emlékek. De ahogy telt az idő, anyám egyre zárkózottabb lett, minden apróságon felkapta a vizet. Aztán tavaly elvesztettem a munkámat. A férjemmel, Gáborral és két gyerekünkkel kénytelenek voltunk visszaköltözni anyámhoz, amíg talpra állunk.
Eleinte azt hittem, ez csak átmeneti lesz. De minden nap egyre nehezebb lett. Anyám mindenbe beleszólt: hogyan nevelem a gyerekeimet, mit főzök vacsorára, mikor mosok. Gábor próbált türelmes lenni, de ő is egyre feszültebb lett. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna sírósabb lett, Marci pedig bezárkózott a szobájába.
Egy este vacsora közben robbant ki a legnagyobb vita. Anyám megjegyzést tett arra, hogy Anna túl későn fekszik le aludni. Én visszaszóltam, hogy ez nem az ő dolga. Erre ő felállt az asztaltól, és azt mondta: „Ha nem tetszik, el lehet menni!” Gábor próbált közvetíteni:
– Kati néni, Eszter csak fáradt… Ne haragudjon rá!
De anyám csak legyintett:
– Mindig csak kifogásokat keresel! Ez az én házam! Elég volt!
Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk arról, mi legyen. Nem volt hová mennünk – albérletre nem futotta, a barátaink mind vidéken élnek vagy szűkösen laknak. Úgy döntöttünk, még bírjuk egy darabig.
De anyám másnap reggel már összepakolta a holminkat az előszobába. – Nem maradhattok tovább! – mondta újra. – Nekem is jogom van nyugalomhoz! – A hangja remegett, de nem a sírástól – inkább dühből.
A gyerekek értetlenül néztek rám. Anna sírni kezdett: – Anya, miért haragszik ránk nagyi?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.
Aznap délután Gábor elment egy ismerőséhez segítséget kérni. Én ott maradtam anyámmal kettesben. Próbáltam beszélni vele:
– Anya… tényleg ezt akarod? Hogy kidobj minket?
– Nem bírom tovább! – tört ki belőle. – Minden nap veszekedés! Nem ilyen öregkort akartam magamnak!
– De hát mi vagyunk a családod…
– Pont ezért fáj ennyire! – kiáltotta.
Akkor értettem meg igazán: anyám is szenvedett. A magánytól, attól, hogy újra felelősséget kellett vállalnia értünk felnőttként is. De attól még nem tudtam megbocsátani neki.
Aznap este elmentünk. Egy hétig Gábor barátjánál laktunk egy szűk panellakásban ötödmagunkkal. A gyerekek nehezen viselték: Anna minden este kérdezte, mikor megyünk haza nagyihoz. Marci nem szólt semmit.
Közben próbáltam munkát találni – takarítónőként kezdtem egy közeli irodaházban. Gábor is vállalt pluszműszakokat egy autószerelő műhelyben. Lassan összegyűlt annyi pénzünk, hogy ki tudtunk venni egy kis albérletet Újpesten.
Az első este az új lakásban leültem az ablak mellé és sírtam. Nem azért, mert szomorú voltam – hanem mert végre biztonságban éreztem magam. De valami örökre elveszett bennem: a hit abban, hogy a család mindig összetart.
Anyámmal hónapokig nem beszéltem. Karácsonykor küldött egy üzenetet: „Hiányoztok.” Visszaírtam: „Mi is.” De egyikünk sem tett többet.
Most itt ülök az új otthonunkban, nézem a gyerekeimet játszani a szőnyegen. Néha még mindig hallom anyám hangját fejemben: „Ez az én házam!” Vajon tényleg csak ennyi lenne? Egy ház? Vagy az otthon valami egészen más?
Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? És vajon megbocsátható-e az, ha valaki elűzi a saját családját?