Ez már nem az a férfi, akit elvettem: Zsófia és Gábor házasságának repedései

– Zsófia, ezt most tényleg így gondoltad? – Gábor hangja élesen hasított át a nappalin. A gyerekek, Dorka és Marci, épp a szőnyegen játszottak, de azonnal abbahagyták, és rám néztek. Éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. – Mit csináltam már megint rosszul? – kérdeztem halkan, próbálva nem elveszíteni a türelmemet.

– A vacsora! Hideg volt. És miért van mindenhol rendetlenség? – folytatta Gábor, miközben ledobta magát a kanapéra. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban tört ki belőle az elégedetlenség. Régen minden apróságon együtt nevettünk, most viszont minden mozdulatom hibának tűnt számára.

Nem tudtam eldönteni, hogy velem van-e a baj, vagy tényleg ennyire megváltozott. Amikor összeházasodtunk, Gábor kedves volt és figyelmes. Még akkor is, amikor Dorka és Marci megszülettek, együtt sírtunk az örömtől. De valami elromlott. Talán akkor kezdődött, amikor Gábor anyja, Ilona néni egyre többet járt át hozzánk.

– Zsófikám, ezt a pörköltet régen jobban csináltad – mondta Ilona néni egyik vasárnap délben, miközben a tányérját tologatta. – Tudod, Gábor szereti, ha kicsit több só van benne.

Gábor csak bólintott, és rám sem nézett. Azóta mintha minden nap vizsgáznom kellett volna: jól főzök-e, elég tiszta-e a lakás, jól nevelem-e a gyerekeket. Egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem Gábor mellé.

– Mi történt velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte fáradtan. – Csak… minden olyan más lett. Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.

– Bennem csalódtál? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom – ismételte. – Néha azt érzem, mintha nem is ismernél már.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden könnyű volt. Amikor még nem számított, ha elrontottam valamit, mert együtt nevettünk rajta. Most viszont minden hibám hatalmasnak tűnt.

A következő hetekben Ilona néni szinte beköltözött hozzánk. Mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem a gyerekeket, mit főzzek vacsorára, sőt még azt is megmondta, mikor takarítsak.

– Zsófikám, egy rendes asszony tudja, hogy mikor kell ablakot pucolni – mondta egyszer gúnyosan.

Gábor egyre többször védte meg az anyját helyettem.

– Anyu csak segíteni akar – mondta ilyenkor.

De én már nem bírtam tovább. Egyik este összepakoltam a gyerekek ruháit és elmentem anyukámhoz. Dorka és Marci csendben ültek az autóban.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Dorka halkan.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok – hazudtam nekik.

Anyukám ölelése mindennél többet jelentett abban a pillanatban. Elmondtam neki mindent: Gábor közönyét, Ilona néni beszólásait, a saját bizonytalanságomat.

– Zsófi, te mindig is erős voltál – mondta anyu. – Ne hagyd, hogy bárki elhitesse veled az ellenkezőjét.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Gábor hívott.

– Mikor jöttök haza? – kérdezte ridegen.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Szükségem van egy kis időre.

A következő napokban próbáltam újra megtalálni önmagam. Játszottam a gyerekekkel, sétáltunk a parkban, sütöttünk palacsintát. Éreztem, ahogy lassan visszatér belém az élet.

Gábor végül eljött hozzánk. A gyerekek örültek neki, én viszont féltem attól, hogy újra minden ugyanúgy lesz.

– Zsófi… hiányoztok – mondta halkan. – Nem tudom, hogyan rontottuk el ennyire.

– Talán túl sokat engedtünk másoknak beleszólni az életünkbe – válaszoltam.

Hosszú beszélgetés következett. Gábor végre bevallotta: ő is elveszettnek érzi magát ebben az egészben. Megígérte, hogy beszél az anyjával is.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdtünk újra beszélgetni egymással. Megtanultuk kimondani azt is, ami fáj. És talán ez volt az első lépés afelé, hogy újra egymásra találjunk.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon képesek vagyunk-e újra boldog család lenni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?