Ez már nem az a férfi, akit elvettem: Vince változása és az én harcom

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Alexa? – Vince hangja élesebben vágott, mint a reggeli hideg. A konyhában álltam, egyik karomban Áron, a másikban Lilla sírt. A tej majdnem kifutott a lábosból, de nem tudtam egyszerre mindenre figyelni.

– Bocsánat, de egész éjjel fent voltam velük – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom remegett. Vince csak legyintett, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó csattanása után csend lett, csak az ikrek sírása töltötte be a teret.

Nem így képzeltem el az életünket. Amikor Vince-szel öt éve összeházasodtunk a budai templomban, azt hittem, minden akadályt együtt győzünk le. Ő volt a legjobb barátom, a szerelmem, akivel órákig beszélgettünk a Margitszigeten arról, milyen családot szeretnénk. De most úgy éreztem, mintha egy idegennel élnék együtt.

Az első repedések akkor jelentek meg, amikor Lilla és Áron megszülettek. Az első hetekben Vince még segített: pelenkázott, altatott, főzött nekem teát. De ahogy múltak a hónapok, egyre fáradtabb lett – vagy csak egyre türelmetlenebb? Egyre többször jött haza későn a munkából, és ha itthon volt, inkább a telefonját nyomkodta vagy a híreket nézte.

Egy este, amikor már harmadszor keltem fel Lillához, Vince csak annyit mondott:

– Nem tudnál végre csendben lenni vele? Holnap fontos megbeszélésem lesz.

Akkor először éreztem azt, hogy egyedül vagyok ebben az egészben.

A helyzet csak romlott. Egyik vasárnap Vince anyja, Marika néni is átjött. Mindig is éreztem, hogy nem kedvel igazán – szerinte „túl modern” vagyok, mert dolgozni akarok gyerek mellett is. Most azonban nyíltan nekem támadt:

– Alexa, nem csoda, hogy Vince ilyen feszült! Egy rendes asszony otthon maradna a gyerekekkel és nem panaszkodna folyton!

Vince hallgatott. Nem állt ki mellettem. Csak bámulta a padlót.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: karikás szemek, kócos haj – hol van az a lány, aki boldogan nevetett az esküvői fotókon? Vajon Vince is ezt látja bennem?

Próbáltam beszélni vele.

– Vince, mi történt velünk? – kérdeztem egy este, amikor végre kettesben maradtunk.

– Semmi – felelte fáradtan. – Csak túl sok minden van most.

– De miért vagy velem ilyen rideg? Miért nem segítesz?

– Mert úgy érzem, mindent rosszul csinálok! – tört ki belőle végül. – Anyám szerint sem vagyok elég jó apa… Te is mindig csak panaszkodsz…

Ott álltunk egymással szemben: két ember, akik valaha mindent megosztottak egymással, most pedig csak vádakat és sérelmeket cseréltek.

A következő hetekben próbáltam mindent: főztem Vince kedvenc rakott krumpliját, szerveztem közös sétát a Városligetben. De mindig közénk furakodott valami: egy síró gyerek, egy újabb vita Marika nénivel telefonon.

Egyik este Vince később jött haza. Éreztem rajta az idegen parfüm illatát. Nem mertem rákérdezni – inkább magamba fojtottam a gyanút. De onnantól kezdve minden mozdulatát figyeltem.

Aztán egy péntek délután Marika néni váratlanul beállított hozzánk.

– Alexa, beszélnünk kell – mondta hidegen.

Leültünk a nappaliban. Az ikrek épp aludtak.

– Szeretném, ha tudnád: Vince-nek most nehéz időszaka van. Neked kellene támogatnod őt, nem pedig terhelni a saját bajaiddal.

– Én is fáradt vagyok… – próbáltam védekezni.

– Egy anya nem panaszkodik! – vágott közbe. – Ha nem tudsz megfelelni ennek a családnak, talán jobb lenne…

Nem fejezte be a mondatot. De értettem.

Aznap este Vince-nek is elmondtam:

– Ha így folytatjuk, tönkremegyünk. Szeretlek még egyáltalán?

Vince csak hallgatott.

Azóta minden nap küzdelem. Néha úgy érzem, feladom. Máskor meg azt gondolom: harcolnom kell magunkért – és főleg Lilláért és Áronért.

De vajon meddig lehet harcolni egy olyan emberért, aki már nem ugyanaz? És mikor jön el az a pont, amikor el kell engedni?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Harcoltok még vagy elengeditek azt, aki már nem ugyanaz?”