„Ez az én bátyám háza, és te idegen vagy számomra” – Egy családi háború története

– Nem érdekel, mit gondolsz, Zsuzsa! Ez az én bátyám háza, és te idegen vagy számomra! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltunk, a szőnyegen még ott voltak a bőröndjei. A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam. Az egész testem vibrált a feszültségtől.

Zsuzsa, a bátyám volt felesége, csak némán nézett rám. A szeme vörös volt a sírástól, de nem szólt semmit. A bátyám, Gábor, ott állt kettőnk között, mintha ő lenne a bíró egy olyan ügyben, amiben egyikünk sem akart részt venni. Anyám a konyhában matatott, de hallottam, ahogy leteszi a tányérokat – ő is figyelt.

Az egész két hete kezdődött, amikor Zsuzsa egy este felhívta Gábort. Elváltak, mert Gábor már nem bírta tovább Zsuzsa állandó féltékenységét és hangulatingadozásait. Mégis, amikor Zsuzsa azt mondta, hogy nem akar visszamenni a szüleihez vidékre, hanem inkább Budapesten maradna – lehetőleg nálunk –, Gábor nem tudott nemet mondani. „Csak pár hétig, amíg találok albérletet” – mondta Zsuzsa.

Én már akkor éreztem, hogy ebből baj lesz. Gábor mindig is túl jólelkű volt, főleg Zsuzsával szemben. Én viszont emlékeztem minden veszekedésükre, minden könnycseppre, amit anyánk hullatott miattuk. És most itt állt Zsuzsa a bőröndjeivel a nappalinkban.

– Nem maradhatsz itt – mondtam újra, halkabban. – Ez nem csak Gábor háza. Itt élek én is. És nem akarom újra átélni azt a poklot, amit ti ketten csináltatok éveken át.

Gábor végre megszólalt:
– Dóra, kérlek… Zsuzsa most tényleg bajban van. Nem hagyhatom az utcán.
– Nem az utcán van! – csattantam fel. – Ott vannak a szülei! Vagy bármelyik barátnője! Miért pont ide kell jönnie?
Zsuzsa végre megszólalt:
– Tudod jól, hogy apám sosem fogadna vissza. Anyám meg… – elcsuklott a hangja. – Nincs hova mennem.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsuzsa családja tényleg rideg és kemény. De miért nekünk kell mindig mindent megoldani? Miért nekem kell újra feladni a nyugalmamat?

Aznap este Gábor és én összevesztünk. Ő azt mondta, hogy nem tudja csak úgy kidobni Zsuzsát. Én azt mondtam, hogy ha Zsuzsa marad, én elmegyek egy időre anyuhoz. Gábor csak ült az ágy szélén és bámult maga elé.

Másnap reggel Zsuzsa már a konyhában főzte a kávét. Úgy mozgott a lakásban, mintha mindig is ott lakott volna. Anyám próbált kedves lenni hozzá – mindig is szerette Zsuzsát –, de láttam rajta is a feszültséget.

A napok teltek, és minden egyre rosszabb lett. Zsuzsa nem keresett albérletet. Egyre többet volt otthon, főzött Gábornak, mosott rá… Mintha vissza akarta volna szerezni őt. Egy este hallottam, ahogy Gábor és Zsuzsa nevetgélnek a nappaliban. A gyomrom összeszorult.

Egy hét múlva már alig beszéltem Gáborral. Ő próbált közeledni hozzám:
– Dóra, kérlek… Ne haragudj rám! Csak segíteni akartam neki.
– Segíteni? Magadon kéne segíteni! – vágtam vissza. – Megint ugyanaz lesz! Megint tönkreteszi az életedet!
Gábor csak legyintett.

Egy este anyám félrehívott:
– Dóra, lehet, hogy túl kemény vagy vele…
– Anya! Te is tudod, mit tett velünk! Hányszor sírtál miattuk? Most megint itt van!
Anyám csak sóhajtott:
– Néha az emberek változnak…
– Vagy csak jobban el tudják játszani – mondtam keserűen.

A következő napokban egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban. Zsuzsa mindent átvett: ő döntötte el, mi legyen vacsorára; ő választotta ki a tévéműsort; még Gábor ruháit is ő vasalta.

Egy este már nem bírtam tovább. Bementem a nappaliba:
– Elég volt! Ez az én bátyám háza is! És te… te csak egy vendég vagy! Nem akarom többé ezt látni!
Zsuzsa rám nézett:
– Sajnálom… Nem akartam bajt okozni…
– Akkor menj el! – kiabáltam.
Gábor felállt:
– Dóra! Most már elég!
– Nem! Most lesz elég! Vagy ő megy el, vagy én!

Csend lett. Zsuzsa sírva fakadt és bement a szobába. Gábor utánament.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem anyuhoz. Sírtam az úton – nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e magamra vagy rájuk.

Két nap múlva Gábor felhívott:
– Dóra… Zsuzsa elment. Azt mondta, nem akar több bajt okozni nekünk.
Csak hallgattam.
– Sajnálom… Nem akartalak megbántani.
– Tudom… Csak… félek attól, hogy egyszer majd újra visszajön.

Most itt ülök anyám konyhájában és azon gondolkodom: vajon tényleg túl kemény voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon hol húzódik a határ segítségnyújtás és önvédelem között?