„Ez a fiam lakása, te itt senki vagy” – Egy meny története a magyar valóságból
– Ez a fiam lakása, te itt senki vagy! – harsogta Margit néni, miközben a kabátomat próbáltam leakasztani a fogasról. A hangja úgy vágott belém, mint a hideg februári szél, ami az ablak résein át is befurakodik az ember csontjai közé. Ott álltam, egy idegen lakásban, ami mostantól az otthonom kellett volna legyen, de minden porcikámban éreztem: itt nem vagyok kívánatos.
A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, majd az anyjára. – Anya, kérlek… – kezdte halkan, de Margit néni csak legyintett.
– Ez az én fiam lakása! Én segítettem neki megvenni! Ha nem tetszik valami, mehetsz vissza a panelodba – mondta gúnyosan, és végigmért tetőtől talpig.
A szívem hevesen vert. Azt hittem, ha férjhez megyek Gáborhoz, végre lesz egy családom, ahol szeretnek és elfogadnak. Az én szüleim korán meghaltak, nagynéném nevelt fel vidéken. Mindig vágytam arra, hogy tartozzak valahová. De Margit néni minden mozdulatával éreztette: én csak egy betolakodó vagyok.
Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Főztem neki húslevest vasárnaponként, vittem neki friss pogácsát a piacról. De soha semmi nem volt elég jó. – A húsleves túl zsíros. A pogácsa száraz. Gábor jobbat érdemelne – mondta minden alkalommal.
Egy este Gábor későn ért haza a munkából. Margit néni már ott ült a nappaliban, és amikor beléptem, csak annyit mondott: – Nem gondolod, hogy túl sokat költesz a boltban? Régen Gábor sosem evett ennyi drága sajtot meg sonkát.
– Margit néni, én csak azt szeretném, ha jól érezné magát nálunk… – próbáltam magyarázkodni.
– Ne hívj így! Neked nem vagyok Margit néni! – vágott közbe élesen.
Aznap este sírva feküdtem le. Gábor átölelt, de nem szólt semmit. Másnap reggel Margit néni már a konyhában sürgölődött. – Te nem tudsz rendesen takarítani? Mindenhol por van! – kiabált rám.
Hetek teltek el így. Minden nap újabb megaláztatás várt rám. Egyre kevésbé mertem megszólalni. Gábor próbált közvetíteni, de mindig azt mondta: – Tudod, anyám ilyen… majd megszokod.
Egyik este, amikor Gábor dolgozott, Margit néni leült mellém a kanapéra. – Figyelj ide! Ez az én fiam lakása. Ha nem tetszik valami, összepakolhatsz és elmehetsz. Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életét! – mondta hidegen.
Akkor valami eltört bennem. Felálltam, és remegő hangon válaszoltam: – Én is ember vagyok. Jogom van boldognak lenni. Nem fogok tovább így élni.
Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem a barátnőmhöz, Zsuzsihoz. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett. – Nem hagyhatod, hogy így bánjanak veled! – mondta határozottan.
Gábor hívott többször is. – Gyere haza, beszéljük meg! Anyám majd megváltozik…
– Gábor, nekem most idő kell – válaszoltam könnyeimmel küszködve.
A következő hetekben Zsuzsinál laktam. Próbáltam újra megtalálni önmagam. Elmentem pszichológushoz is, aki segített feldolgozni a sérelmeket. Rájöttem: nem az én hibám, hogy Margit néni nem tud elfogadni.
Egy hónap múlva Gábor újra keresett. – Szeretlek, de nem tudok anyám ellen menni – mondta megtörten.
– Akkor nincs miről beszélnünk – válaszoltam csendesen.
Azóta eltelt két év. Albérletben lakom Zuglóban, új munkahelyem van egy könyvesboltban. Sokszor eszembe jutnak azok a napok: a remény, a csalódás és végül a szabadság pillanata.
Mindenkinek üzenem: soha ne engedjétek meg senkinek, hogy elvegyék az önbecsüléseteket! Néha a legnehezebb döntés az egyetlen út a boldogság felé.
Vajon hányan élnek még ma is ilyen mérgező családi légkörben? Meddig lehet tűrni? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: elég volt?