Évekig barátoknak hittük őket, aztán elárultak: Egy budapesti lakótelep mindennapjai
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtettétek! – kiáltottam, miközben az ajtó becsapódott mögöttem. A hangom visszhangzott a lépcsőházban, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. A kezem remegett, ahogy a kulcsot próbáltam a zárba illeszteni. Aznap este minden megváltozott.
A nevem Szabó Eszter, harmincnyolc éves vagyok, kétgyermekes anya, és egész életemben ebben a budapesti panelházban éltem. A férjemmel, Gáborral és a gyerekeinkkel, Zsófival és Marcellal, mindig is úgy gondoltuk, hogy szerencsések vagyunk: a szomszédaink, a Farkasék és a Kissék olyanok voltak számunkra, mint egy második család. Hétvégente együtt főztünk lecsót a közös udvaron, karácsonykor egymásnak sütöttünk bejglit, és ha valakinek gondja volt, azonnal ott termettünk.
Aztán jött az a bizonyos tavasz. Gábor elveszítette az állását a gyárban. Egyik napról a másikra minden megváltozott. A pénzünk fogyni kezdett, és egyre nehezebb lett mindent fizetni. Egy este leültem Farkas Évával a konyhában.
– Éva, nem tudom, mit csináljunk – mondtam halkan. – Ha nem talál Gábor hamarosan munkát, lehet, hogy el kell adnunk a lakást.
Éva megszorította a kezem. – Ne aggódj, Eszter! Mi mindig itt leszünk nektek. Ha kell, segítünk.
Megnyugodtam. Azt hittem, tényleg számíthatok rájuk. De néhány hét múlva minden megváltozott. Egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan kopog az ajtón. Kiss Laci állt ott, kezében egy papírral.
– Eszter, beszélnünk kell – mondta feszülten.
Beengedtem. Leültünk az asztalhoz. Laci zavartan forgatta a papírt.
– Tudod… szóval… Éva mondta, hogy talán eladjátok a lakást. Az unokaöcsém pont most keres lakást itt a házban. Szóval… ha gondoljátok…
Nem hittem el. Még ki sem mondtam hangosan, hogy bajban vagyunk, máris azon gondolkodtak, hogyan profitálhatnak belőle.
Aznap este Gábor is dühösen csapta be maga mögött az ajtót.
– Ezek csak kihasználtak minket! – mondta. – Amikor nekik kellett valami, mindig ott voltunk! Most meg…
Próbáltam nyugtatni magam: talán csak félreértés az egész. De másnap Éva már nem köszönt a lépcsőházban. A gyerekek is panaszkodtak: Zsófi sírva jött haza az iskolából.
– Anya, Dóri azt mondta, hogy mi szegények vagyunk és el fogunk költözni!
Dóri Farkasék lánya volt. Addig mindig együtt játszottak.
A napok egyre nehezebbek lettek. A közös udvarban már senki nem hívott minket főzni vagy beszélgetni. A szomszédok elfordították a fejüket, amikor találkoztunk. Egy este Marcell odabújt hozzám.
– Anya, miért nem szeretnek már minket?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem és sírtam csendben.
Egy hónap telt el így. Gábor végül talált munkát egy raktárban, de addigra már minden megváltozott körülöttünk. A barátságok eltűntek, mintha soha nem is lettek volna.
Egy nap összeszedtem minden bátorságomat és becsöngettem Évához. Kinyitotta az ajtót, de nem hívott be.
– Mi történt velünk? – kérdeztem remegő hangon.
Éva lesütötte a szemét.
– Sajnálom, Eszter… De nekünk is megvan a magunk baja. Nem segíthetünk mindig mindenkinek.
Akkor értettem meg: amikor igazán szükséged lenne valakire, sokszor pont azok fordulnak el tőled, akiket legjobban szerettél.
Azóta is keresem magamban a választ: vajon én hibáztam? Túl sokat vártam el másoktól? Vagy csak ilyenek az emberek?
Most már csak egy dologban vagyok biztos: soha többé nem adom ki magam teljesen senkinek.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb végleg lezárni mindent?