„Én vagyok Márk felesége” – Egy pillanat, ami mindent megváltoztatott

– Te vagy Anna? – kérdezte a nő, miközben az asztalomhoz lépett. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A kávézó zsúfolt volt, a háttérben valaki éppen nevetett, de én csak őt láttam.

– Igen, én vagyok – feleltem bizonytalanul. A barátnőm, Zsófi, értetlenül nézett rám.

– Én vagyok Márk felesége – mondta a nő halkan, de minden szava pengeként hasított belém.

Egy pillanatra megállt az idő. A forró kávé kihűlt a kezemben. Márk… a férfi, akivel az elmúlt fél évben minden nap beszéltem, akiről azt hittem, hogy végre megtaláltam benne azt a társat, akire mindig is vágytam. Soha nem beszélt a feleségéről. Sőt, azt mondta, hogy egyedül él. Most pedig itt áll előttem egy nő, aki azt állítja, hogy ő Márk felesége.

– Ez valami félreértés – próbáltam összeszedni magam. – Márk azt mondta…

– Hogy elvált? – vágott közbe a nő. – Hogy már rég vége mindennek? Hogy csak te vagy neki?

A hangja egyre erősebb lett, és éreztem, ahogy minden tekintet ránk szegeződik. Zsófi óvatosan megfogta a kezem az asztal alatt.

– Sajnálom… én nem tudtam semmiről – suttogtam.

A nő arcán könnyek jelentek meg. – Én sem tudtam rólad. De most már mindketten tudjuk.

Azzal sarkon fordult és kisietett a kávézóból. Ott maradtam Zsófival, aki csak annyit mondott: – Anna, most mit fogsz csinálni?

Nem tudtam válaszolni. Az egész világom összeomlott abban a pillanatban. Hazafelé menet csak az járt a fejemben: hogyan lehettem ennyire naiv? Hogy hihettem el mindent egy férfinak, akit alig ismertem igazán?

Otthon a lakásban minden tárgy idegennek tűnt. A telefonomon ott villogott Márk üzenete: „Szeretlek.” Dühösen letettem a készüléket. Nem akartam hallani róla többet.

Aznap este anyám hívott fel. – Kislányom, minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Nem igazán – feleltem sírva. – Átvertek.

Anyám sóhajtott. – Tudod, apáddal mi is átéltünk hasonlót…

Ez volt az első alkalom, hogy anyám nyíltan beszélt apám régi félrelépéséről. Mindig tabutéma volt nálunk a családban. Most viszont úgy éreztem, mintha egy régi sebet téptek volna fel bennem is.

– Miért nem mondtad el soha? – kérdeztem.

– Mert azt hittem, ha nem beszélünk róla, akkor elmúlik a fájdalom. De nem múlik el…

Ezek után napokig nem mentem ki a lakásból. Zsófi minden nap hívott, de én csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Az önbizalmam darabokra hullott. Újra és újra lejátszottam magamban azt a jelenetet a kávézóban.

Végül Zsófi rám tört az ajtót egy péntek délután.

– Elég volt ebből az önsajnálatból! – kiabálta. – Anna, te nem ilyen vagy! Gyerünk, öltözz fel! Elmegyünk sétálni.

A Margitszigeten sétáltunk órákig. Zsófi hallgatott végig, én pedig kiöntöttem neki mindent: a csalódást, a szégyent, az önvádat.

– Nem te hibáztál – mondta végül határozottan. – Márk hazudott neked és a feleségének is. Ez róla szól, nem rólad.

De én mégsem tudtam elengedni magamról azt az érzést, hogy valahol én is hibás vagyok. Hogy jobban kellett volna figyelnem a jelekre.

Pár nappal később Márk keresett telefonon. Nem vettem fel. Üzenetet hagyott:

„Anna, kérlek hallgass meg! Nem akartam bántani senkit…”

Végül mégis találkoztam vele egy parkban. Ott állt előttem zavartan, mint egy kisfiú.

– Miért hazudtál nekem? – kérdeztem sírva.

– Féltem elveszíteni téged… és őt is – motyogta.

– Nem lehet egyszerre két életet élni! – kiabáltam rá.

Márk csak lehajtotta a fejét. Láttam rajta a bűntudatot, de már nem érdekelt. Tudtam, hogy nincs visszaút.

Hazamentem és először éreztem azt: most már tényleg magamért kell élnem. Nem mások elvárásai szerint, nem mások hazugságai között vergődve.

Elkezdtem újra festeni – gyerekkorom óta először vettem elő az ecseteket. Anyámmal is többet beszélgettem; lassan elkezdtük feldolgozni a múltat is.

A történetem nem happy enddel végződik – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gyerekként elképzeltem a boldogságot. De megtanultam: néha pont akkor találjuk meg önmagunkat, amikor minden darabokra hullik körülöttünk.

Vajon hányan élnek még ma is hazugságban? És vajon hányan mernek végre kilépni belőle? Ti mit tennétek az én helyemben?