Elvittem Apámat az Idősek Otthonába – Most a Családom Szemében Áruló Vagyok

– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed vele! – kiáltotta Éva, a nővérem, miközben az előszobában álltunk, apám kopott bőröndje mellett. A hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. Anyánk halála óta mindketten próbáltuk tartani magunkat, de most, hogy apám egészsége rohamosan romlott, minden feszültség felszínre tört.

Én csak álltam ott, a kulcsot szorongatva a zsebemben, és próbáltam nem sírni. Apám a szobában ült, csendben, mintha már nem is lenne jelen. Az utóbbi hónapokban egyre többször felejtette el, hogy hol van, vagy hogy ki vagyok én. Egyik este a gázt is elfelejtette elzárni. Azóta minden éjjel rémálmok gyötörtek: mi lesz, ha egyszer tényleg baj történik?

– Éva, kérlek, értsd meg… – kezdtem halkan. – Már nem tudom egyedül ellátni. Te sem vagy itt minden nap. Az otthonban szakemberek vigyáznak rá, és bármikor segítenek neki.

– Ez csak kifogás! – vágott közbe. – Anyánk sosem tette volna ezt! Te csak meg akarsz szabadulni tőle!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy nem igaz, de mégis elbizonytalanodtam. Tényleg csak magamra gondolok? Vagy ez az egyetlen helyes döntés?

Aznap délután beültettem apámat a régi Ladába. Az út az otthonig hosszú volt és csendes. Néha rám nézett, mintha mondani akarna valamit, de csak mosolygott zavartan.

– Hová megyünk, fiam? – kérdezte halkan.

– Egy helyre, ahol segítenek neked – válaszoltam. – Ott mindig lesz valaki melletted.

Nem mondott semmit. Talán nem is értette már igazán.

Az otthonban kedvesen fogadták. A nővérek bemutatták neki a szobáját, ahol egy másik bácsi is lakott. Apám leült az ágy szélére, és csak nézett maga elé. Én próbáltam mosolyogni, de belül összetörtem.

Az első napokban minden este felhívtam az otthont. A nővérek szerint apám csendes volt, de nem panaszkodott. Amikor meglátogattam, néha rám mosolygott, néha csak bámult kifelé az ablakon. Egyik alkalommal azt mondta:

– Szép itt a kert… De mikor megyünk haza?

Nem tudtam mit felelni.

A család többi tagja sem értett meg. A bátyám, Gábor csak annyit mondott:

– Te döntöttél így. Most már viseld a következményeit.

Az unokatestvérek is elfordultak tőlem. A családi ebédeken feszengve ültem, mindenki kerülte a tekintetemet. Mintha valami bűnt követtem volna el.

Egyik este Éva felhívott.

– Apánk rosszabbul van – mondta ridegen. – A nővérek szerint levert és magába zárkózott. Látod? Ez mind miattad van!

Könnyek szöktek a szemembe. Éjszaka órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én rontottam el mindent? De ha otthon hagyom egyedül, és történik vele valami… azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Egy vasárnap délután bementem hozzá az otthonba. A kertben ült egy padon, egyedül. Leültem mellé.

– Hogy vagy ma? – kérdeztem halkan.

– Emlékszel arra a nyárra, amikor lementünk Balatonra? – kérdezte váratlanul.

Bólintottam.

– Akkor még minden olyan egyszerű volt… Most már minden olyan zavaros.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Megfogtam a kezét. Éreztem, hogy remeg.

– Sajnálom, apa… – suttogtam.

Nem válaszolt, csak megszorította a kezem.

Azóta is minden nap látogatom. Néha beszélgetünk, néha csak ülünk egymás mellett. A családom még mindig haragszik rám. De amikor apám rám mosolyog – még ha csak egy pillanatra is –, úgy érzem, talán mégsem döntöttem rosszul.

De vajon tényleg én vagyok az áruló? Vagy csak ők nem akarják látni az igazságot? Ti mit tennétek a helyemben?