Elvitte az unokámat a vejem – Túl kevés pénzt hagytam édességre?

– Margit néni, maga tényleg csak ennyi pénzt adott a kislánynak uzsonnára? – csattant fel a vejem, Gábor, miközben az ajtóban állt, és a hangja úgy visszhangzott a régi vályogházban, mintha maga az ítélet szólna. A keze szorosan fogta Zsófi kezét, az én drága unokámét, aki most riadtan nézett rám, mintha nem értené, mi történik.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. A konyhaasztalon ott hevert a kis pénztárca, benne az a pár száz forint, amit reggel Zsófi zsebébe csúsztattam. Tudtam, hogy nem sok, de nálunk sosem volt bőség. Három gyereket neveltem fel ezen a földön, ahol minden fillérnek helye van. A boltban ismernek: „Margit néni, csak a legszükségesebbet viszi mindig!” – mondják. És tényleg. De Zsófi sosem panaszkodott.

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan, de ő közbevágott.

– Nem lehet így bánni egy gyerekkel! Mindenki tudja, hogy a gyerekeknek jár az édesség, a finomság! Nem lehet csak almát meg kenyeret adni neki! – kiabálta, miközben Zsófi mögé húzódott.

A szomszéd kutya ugatása is elhallgatott egy pillanatra. Az egész utca tudta, hogy nálunk baj van. A függönyök mögül kíváncsi szemek lesték, mi történik Margit néninél.

– Zsófi sosem panaszkodott – mondtam végül remegő hangon. – Mindig azt mondta, finom az ebéd. Tegnap is együtt sütöttünk pogácsát…

Gábor arca eltorzult.

– Nem erről van szó! Az iskolában mindenki csokit eszik, ő meg csak almát visz! A tanítónő is szólt! Mit gondolnak rólunk? Hogy nem törődünk vele?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg vödör víz. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor még fiatalasszonyként próbáltam mindent megadni a gyerekeimnek, de sosem volt elég. A férjem korán meghalt, egyedül maradtam három gyerekkel és egy romos házzal. Minden nap harc volt: kenyérért, tejért, tüzelőért. De sosem éheztek.

Most pedig itt állok öregen, és azt mondják: nem adok eleget az unokámnak.

– Gábor – próbáltam újra –, ha többet adok neki édességre, akkor kevesebb marad másra. Tudod jól, mennyi a nyugdíjam. De ha akarod, holnap elmegyek a boltba és veszek neki csokit…

– Már késő – vágott közbe ridegen. – Zsófi hazajön velünk Budapestre. Ott majd rendesen gondoskodunk róla.

Zsófi szeme könnyes lett.

– De én itt akarok maradni! – suttogta.

Gábor lehajolt hozzá.

– Kicsim, ott több barátod lesz. És minden nap kapsz majd csokit is! – próbálta vigasztalni.

Éreztem, hogy elveszítem őt. Az én kicsi unokámat, akivel minden reggel együtt néztük a napfelkeltét a kert végéből. Aki segített kapálni, és akivel esténként mesét olvastunk egymásnak.

– Margit néni – szólt most halkan Gábor –, maga jó ember. De nem érti ezt a világot már. A gyerekeknek más kell ma már.

Nem szóltam semmit. Csak néztem Zsófit, ahogy lassan elindul apja mellett az udvaron át. A napfény megcsillant a haján. Egy pillanatra visszanézett rám.

– Nagyi… – mondta halkan.

De Gábor már húzta is tovább.

Ahogy becsukódott mögöttük a kapu, leültem az asztalhoz. A kezem remegett. Az ablakon át láttam a kertet: ott volt még a hinta, amit Zsófinak csináltam tavaly nyáron. Most üresen lengedezett.

A csendben csak a falióra kattogása hallatszott. Eszembe jutottak anyám szavai: „A család mindig összetart.” De most úgy éreztem, minden széthullik körülöttem.

Este felhívtam a lányomat, Anikót.

– Anya – mondta fáradtan –, Gábor csak jót akar Zsófinak. Tudod, mennyire szereti…

– Értem én – válaszoltam halkan –, de mi lesz velem? Mi lesz velünk?

– Majd meglátogatunk – ígérte Anikó, de a hangjában nem volt meggyőződés.

Aznap éjjel alig aludtam. Álmomban újra kislány voltam anyám mellett a régi házban. Akkoriban sem volt sok édességünk – mégis boldogok voltunk.

Másnap reggel üres volt a ház. A rádióból halk magyar nóta szólt: „Elhagyott a kedvesem…” Úgy éreztem magam, mint akit tényleg elhagytak.

Azóta minden nap várom Zsófit. Néha felhív telefonon: „Nagyi, hiányzol!” De már nem ugyanaz. A hangja távoli lett, mintha egy másik világból szólna hozzám.

Vajon tényleg hibáztam? Túl kevés pénzt adtam édességre? Vagy csak nem értem már ezt az új világot? Ti mit gondoltok: mi számít igazán egy gyereknek – az édesség vagy a szeretet?