Elvesztett otthon, elvesztett lány – Egy anya vallomása

– Dóra, kérlek, ne csináld ezt! – remegett a hangom, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Az arcomat csípte a novemberi hideg, de még jobban fájt a lányom tekintete, ahogy rám nézett: idegenül, keményen.

– Anya, már megbeszéltük. Ez most már az én lakásom. Neked menned kell – mondta halkan, de hajthatatlanul. A kulcsot lassan elfordította a zárban, én pedig ott maradtam a lépcsőházban, egyetlen bőrönddel, mintha mindenem odabent maradt volna – nem csak a ruháim, hanem az egész életem.

Egy évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban Dóra sírva jött hozzám: – Anya, nem bírom tovább az albérletet! A főbérlő állandóan zaklat, és minden hónapban emeli a bérleti díjat. Nem tudok így élni! – zokogta a konyhaasztalnál. Akkor úgy éreztem, nincs más választásom. Egyedül élek, özvegy vagyok már tíz éve, és Dóra az egyetlen gyermekem. Hát nem ez a dolgom? Segíteni neki?

– Írd át rám a lakást, anya! Így legalább biztonságban érzem magam – kérte. Sokáig gondolkodtam rajta, de végül belementem. Az ügyvédnél aláírtuk a papírokat. Dóra boldogan ölelt meg: – Köszönöm, anya! Soha nem felejtem el ezt!

Aztán lassan minden megváltozott. Először csak apró dolgok: Dóra egyre kevesebbet beszélt velem, gyakran késő estig dolgozott vagy elment a barátaival. Aztán megjelent Gábor, az új barátja. Egyik este vacsoránál szólt: – Anya, Gábor ideköltözne hozzánk egy időre. Ugye nem baj?

Nem örültem neki, de próbáltam megérteni. Aztán Gábor egyre több mindent átvett az irányításból: ő döntötte el, mit főzünk vacsorára, mikor lehet vendégeket hívni. Egy este Dóra rám szólt: – Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! Ez már nem csak a te otthonod!

A szívem összeszorult. Próbáltam alkalmazkodni, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját lakásomban. Egyik este Gábor odavetette: – Nem gondolod, hogy ideje lenne elköltöznöd? Dóra felnőtt nő már.

– Hova mennék? Ez az otthonom! – suttogtam.

Dóra csak lesütötte a szemét.

Aztán jött az este, amikor minden végleg megváltozott. Hazajöttem a boltból, és Gábor rám förmedt: – Miért hozol mindig ilyen olcsó kaját? Nem lehetne egyszer valami normálisat enni?

– Elnézést… csak spórolni akartam – motyogtam.

Dóra akkor már nem védett meg. Csak állt ott némán.

Aznap este összevesztünk. – Neked semmi sem jó! – kiabáltam sírva. – Mindent odaadtam neked! A lakást is!

– Senki sem kérte tőled! – vágta vissza Dóra.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Dóra közölte: – Anya, azt hiszem, jobb lenne mindenkinek, ha elmennél innen. Már nem érzem jól magam így.

– De hova menjek? Nincs senkim! – zokogtam.

– Ez már nem az én problémám – mondta halkan.

Most itt állok a lépcsőházban, egyetlen bőrönddel. A szomszéd néni, Ilonka néni kinéz az ajtaján:

– Jaj, Magdi drágám, mi történt?

Nem tudok válaszolni. Csak sírok.

Az utcán bolyongok órákig. Próbálok telefonálni régi barátoknak, de mindenki csak sajnálkozik: – Sajnos nálunk nincs hely… De ha tudunk segíteni valamiben…

A hajléktalanszálló gondolata iszonyatosan megalázó. De nincs más választásom.

Éjjel egy padon ülök a parkban. Fázom és félek. Az arcomat könnyek mossák.

Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam szigorú? Miért lett ilyen önző a lányom? Vagy csak én nem értem ezt az új világot?

Másnap reggel felhívom Dórát utoljára:

– Kérlek… legalább beszéljük meg! Nem akarok haraggal elmenni!

– Anya… most nem alkalmas. Majd kereslek – mondja gyorsan és leteszi.

A vonal túloldalán csend van. Bennem pedig csak üresség marad.

Most itt ülök egy kávézó sarkában és írom ezeket a sorokat. Vajon hányan jártak már így Magyarországon? Hány anya adta oda mindenét a gyermekének abban a hitben, hogy ezzel jót tesz? És hányan maradtak végül egyedül?

Lehet-e még bízni? Vagy csak én voltam naiv?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?”