Elvesztett otthon, elvesztett lány – Egy anya vallomása
– Dóra, kérlek, ne csináld ezt! – remegett a hangom, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Az arcomat csípte a novemberi hideg, de még jobban fájt a lányom tekintete, ahogy rám nézett: idegenül, keményen.
– Anya, már megbeszéltük. Ez most már az én lakásom. Neked menned kell – mondta halkan, de hajthatatlanul. A kulcsot lassan elfordította a zárban, én pedig ott maradtam a lépcsőházban, egyetlen bőrönddel, mintha mindenem odabent maradt volna – nem csak a ruháim, hanem az egész életem.
Egy évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban Dóra sírva jött hozzám: – Anya, nem bírom tovább az albérletet! A főbérlő állandóan zaklat, és minden hónapban emeli a bérleti díjat. Nem tudok így élni! – zokogta a konyhaasztalnál. Akkor úgy éreztem, nincs más választásom. Egyedül élek, özvegy vagyok már tíz éve, és Dóra az egyetlen gyermekem. Hát nem ez a dolgom? Segíteni neki?
– Írd át rám a lakást, anya! Így legalább biztonságban érzem magam – kérte. Sokáig gondolkodtam rajta, de végül belementem. Az ügyvédnél aláírtuk a papírokat. Dóra boldogan ölelt meg: – Köszönöm, anya! Soha nem felejtem el ezt!
Aztán lassan minden megváltozott. Először csak apró dolgok: Dóra egyre kevesebbet beszélt velem, gyakran késő estig dolgozott vagy elment a barátaival. Aztán megjelent Gábor, az új barátja. Egyik este vacsoránál szólt: – Anya, Gábor ideköltözne hozzánk egy időre. Ugye nem baj?
Nem örültem neki, de próbáltam megérteni. Aztán Gábor egyre több mindent átvett az irányításból: ő döntötte el, mit főzünk vacsorára, mikor lehet vendégeket hívni. Egy este Dóra rám szólt: – Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! Ez már nem csak a te otthonod!
A szívem összeszorult. Próbáltam alkalmazkodni, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját lakásomban. Egyik este Gábor odavetette: – Nem gondolod, hogy ideje lenne elköltöznöd? Dóra felnőtt nő már.
– Hova mennék? Ez az otthonom! – suttogtam.
Dóra csak lesütötte a szemét.
Aztán jött az este, amikor minden végleg megváltozott. Hazajöttem a boltból, és Gábor rám förmedt: – Miért hozol mindig ilyen olcsó kaját? Nem lehetne egyszer valami normálisat enni?
– Elnézést… csak spórolni akartam – motyogtam.
Dóra akkor már nem védett meg. Csak állt ott némán.
Aznap este összevesztünk. – Neked semmi sem jó! – kiabáltam sírva. – Mindent odaadtam neked! A lakást is!
– Senki sem kérte tőled! – vágta vissza Dóra.
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Dóra közölte: – Anya, azt hiszem, jobb lenne mindenkinek, ha elmennél innen. Már nem érzem jól magam így.
– De hova menjek? Nincs senkim! – zokogtam.
– Ez már nem az én problémám – mondta halkan.
Most itt állok a lépcsőházban, egyetlen bőrönddel. A szomszéd néni, Ilonka néni kinéz az ajtaján:
– Jaj, Magdi drágám, mi történt?
Nem tudok válaszolni. Csak sírok.
Az utcán bolyongok órákig. Próbálok telefonálni régi barátoknak, de mindenki csak sajnálkozik: – Sajnos nálunk nincs hely… De ha tudunk segíteni valamiben…
A hajléktalanszálló gondolata iszonyatosan megalázó. De nincs más választásom.
Éjjel egy padon ülök a parkban. Fázom és félek. Az arcomat könnyek mossák.
Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam szigorú? Miért lett ilyen önző a lányom? Vagy csak én nem értem ezt az új világot?
Másnap reggel felhívom Dórát utoljára:
– Kérlek… legalább beszéljük meg! Nem akarok haraggal elmenni!
– Anya… most nem alkalmas. Majd kereslek – mondja gyorsan és leteszi.
A vonal túloldalán csend van. Bennem pedig csak üresség marad.
Most itt ülök egy kávézó sarkában és írom ezeket a sorokat. Vajon hányan jártak már így Magyarországon? Hány anya adta oda mindenét a gyermekének abban a hitben, hogy ezzel jót tesz? És hányan maradtak végül egyedül?
Lehet-e még bízni? Vagy csak én voltam naiv?
„Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?”