Elveszett otthon – Egy anya vallomása a fia árulásáról

– Anyu, kérlek, csak írd alá! – hallottam Bence hangját, miközben remegő kézzel tartotta elém a papírokat. A nappali sarkában álltam, a régi szekrény mellett, ahol még mindig ott sorakoztak a gyerekkori rajzai. A szívem hevesen vert, valami rossz előérzet motoszkált bennem.

– Mi ez pontosan? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott. Bence nem nézett rám, csak az ablakon bámult kifelé, mintha ott keresné a választ.

– Csak egy meghatalmazás, hogy el tudjam intézni a banki ügyeket. Tudod, mennyire bonyolultak ezek – mondta gyorsan, de a szeme sarkában valami idegen csillogást láttam.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Az özvegység magánya már régóta velem volt, de Bence mindig itt volt nekem. Mindig azt hittem, hogy a fiam az egyetlen biztos pont az életemben. Hajnalban mégis aláírtam a papírokat. „Hiszen ő a fiam. Mi rossz történhetne?” – gondoltam naivan.

Két hét múlva egy hivatalos levél érkezett. Az otthonom – ahol Bencét felneveltem, ahol minden karácsonyt együtt ünnepeltünk, ahol az apja utolsó napjait töltötte – már nem az enyém volt. A nevem helyén Bencéé állt. A kezem remegett, amikor felhívtam.

– Bence, mi ez? – kérdeztem sírva.

– Anya, ne haragudj… Szükségem volt a pénzre. Tudod, mennyi tartozásom van… Nem akartam, hogy így tudd meg – mondta halkan.

A világom összedőlt. Napokig csak ültem a konyhában, néztem a falat, és próbáltam felfogni, hogy mindent elvesztettem. A szomszéd Marika néni kopogott át egy tál meleg levessel.

– Juditkám, mi történt? Olyan sápadt vagy…

Nem tudtam megszólalni. Hogy mondjam el bárkinek is, hogy a saját fiam árult el? Hogy mondjam el, hogy mostantól nincs hová mennem?

A családunk mindig összetartó volt – legalábbis ezt hittem. Az öcsém, Laci is csak annyit tudott mondani:

– Judit, én szóltam neked… Bence mindig is túl könnyelmű volt.

De én nem akartam elhinni. Hiszen ő az én fiam! Én tanítottam meg járni, én vigyáztam rá, amikor beteg volt. Hogy tehette ezt velem?

A napok egybefolytak. A házban minden emlék fájt: a falon lógó családi fotók, az üres gyerekszoba, ahol Bence kiságyát ringattam hajdanán. Egyik este végül összepakoltam néhány ruhát és elindultam Lacihoz. Az ajtóban állva úgy éreztem magam, mint egy idegen.

– Maradj nálunk, ameddig csak kell – mondta Laci felesége, Éva kedvesen.

De én nem akartam terhet jelenteni senkinek. Próbáltam erős maradni, de minden este sírva aludtam el.

Bence egyszer sem keresett. Csak egy sms-t kaptam tőle: „Sajnálom, anya.” Ennyi. Egy életnyi szeretetért cserébe ennyi maradt nekem.

A faluban gyorsan terjedtek a hírek. Az emberek suttogtak mögöttem a boltban:

– Hallottad? Juditot kirakta a fia a házból…

Szégyelltem magam. Mintha én lennék hibás azért, amit velem tettek.

Egy nap azonban Éva leült mellém a konyhában.

– Juditka, nem te tehetsz erről. Néha azok bántanak meg legjobban, akiket legjobban szeretünk.

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem? Miért nem vettem észre időben Bence gondjait?

Hetek teltek el így. Lassan elkezdtem újra dolgozni – egy kis pékségben kaptam állást reggelente. A munka lefoglalt, de esténként még mindig hiányzott az otthonom melege.

Egyik reggel Bence jelent meg a pékség előtt. Soványabb volt és megtörtnek tűnt.

– Anya… beszélhetnénk?

A szívem egyszerre ugrott össze és szakadt szét.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem halkan.

– Hibáztam… Nagyon sajnálom… Próbálok mindent visszacsinálni… De már késő…

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem azt a fiút – már nem is láttam benne azt a gyermeket, akit valaha ringattam.

– Anya… Kérlek…

– Nem tudom, Bence… Nem tudom, hogyan bízzak meg benned újra…

Elment. Azóta sem láttam.

Most itt ülök egy kis albérletben, távol attól az otthontól, amit elvesztettem. Néha még mindig hallom Bence gyerekkori nevetését a fejemben. Néha még mindig azt várom, hogy egyszer majd újra minden rendbe jön.

De vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már mindent elvett tőlünk? Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani annak, aki összetörte a szívünket? Ti mit tennétek a helyemben?