Elveszett otthon – Egy anya vallomása a fia árulásáról

– Anyu, csak írd alá, minden rendben lesz – mondta Gergő, miközben a szemembe nézett. Az asztalon ott feküdt az a vastag paksaméta papír, amit az ügyvédjük hozott. A szívem hevesen vert, valami furcsa nyugtalanság motoszkált bennem, de elhessegettem. Hiszen ő a fiam. Mindig azt mondta: „Mami, én majd gondoskodom rólad, ha öreg leszel.” Hát most eljött az idő.

Aláírtam. A kezem remegett, de Gergő mosolya megnyugtatott. Azt hittem, ez csak egy formaság. Hogy ezzel biztosítjuk a jövőmet, hogy ne kelljen aggódnom semmi miatt. Aznap este még együtt vacsoráztunk. Gergő felesége, Zsuzsa is ott volt, de ő végig hallgatott. Csak néha pillantott rám azzal a hideg tekintettel, amit sosem tudtam megfejteni.

Másnap reggel Gergő hívott: – Anyu, beszélnünk kell. Gyere át hozzánk.

A lakásukban furcsa feszültség volt. Zsuzsa nem is köszönt. Gergő leültetett a kanapéra.

– Anyu… mostantól nem lakhatod tovább a házat. Eladtuk. Szükségünk van a pénzre, és… neked is jobb lesz egy idősek otthonában.

A világ megállt körülöttem. – Mit mondasz? – kérdeztem suttogva.

– Aláírtad a papírokat. Átruháztad ránk a tulajdonjogot. Most már mi döntünk.

Nem emlékszem, hogyan jutottam haza. Vagyis… már nem is volt hova hazamennem. Egy táskányi ruhával ültem le a parkban, és csak bámultam magam elé. Az emberek jöttek-mentek, senki sem figyelt rám. Egy idős asszony odalépett hozzám:

– Jól van, kedvesem?

Csak bólintottam. Hogy mondhattam volna el neki? Hogy mondhatja el egy anya bárkinek is, hogy a saját fia tette ezt vele?

Az első éjszakát egy olcsó panzióban töltöttem. A szobában hideg volt és idegen szag terjengett. Sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Aztán dühös lettem magamra: hogy lehettem ilyen naiv? Hogy hihettem abban, hogy a vér kötelez?

Másnap reggel felhívtam a régi barátnőmet, Marikát.

– Jaj, Ilona! Hogy tehette ezt veled Gergő? – kiáltott fel.

– Nem tudom… Talán Zsuzsa beszélte rá…

– Ne keresd bennük a jót! Most magadra kell gondolnod.

Marika befogadott pár hétre. Próbált segíteni ügyvédet keresni, de mindenki csak széttárta a kezét: „Önként írta alá.”

Az idősek otthona gondolata rémisztett. Mindig attól féltem, hogy egyszer majd idegenek között kell meghalnom. De most még ez is elérhetetlen luxusnak tűnt.

Egyik este Marika férje szólt rám:

– Ilona néni, nem maradhat itt örökké… Nekünk is nehéz.

Megértettem. Nem akartam teher lenni senkinek.

Elmentem az önkormányzathoz segítséget kérni. Az ügyintéző unottan nézett rám:

– Sajnos ilyen esetek gyakran előfordulnak… Ha nincs hova mennie, tudunk helyet biztosítani egy átmeneti szállón.

Ott találtam magam egy szobában három idegen asszonnyal. Egyikük sírva mesélte el, hogy a lánya tette ki őt az utcára; másikuk özvegy volt és mindene odalett egy csaló miatt.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Csak forgolódtam és újra meg újra lejátszottam fejben azt az utolsó beszélgetést Gergővel:

– Mami, nekünk is nehéz… Zsuzsa elvesztette a munkáját… A gyerekeknek kell az új lakás…

– És én? Én már nem számítok?

– Majd meglátogatunk az otthonban…

Azóta sem láttam őket.

Néha azt képzelem, hogy Gergő egyszer csak felhív és azt mondja: „Mami, minden rendbe jön.” De tudom, hogy ez csak álom.

A legfájdalmasabb nem is az otthonom elvesztése volt – hanem az, hogy rá kellett jönnöm: mindaz a szeretet és bizalom, amit belé fektettem, semmit sem jelentett neki.

Most itt ülök egy kopott fotelben az átmeneti szállón és hallgatom az esőt az ablakon túl. Néha elgondolkodom: vajon hányan járnak még így ebben az országban? Hány anya hiszi azt naivan, hogy a gyereke majd megvédi őt – aztán egy nap mindent elveszít?

Talán egyszer még lesz erőm újrakezdeni valahol… De most csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Hol rontottam el? És vajon valaha megbocsáthatok-e neki – vagy magamnak?”