Elveszett kezek: Egy apa vallomása a válás után

– Anna, kérlek, csak hallgass meg! – kiáltottam a kapuból, miközben a lányom hátat fordított nekem. Az eső sűrű cseppekben verte az aszfaltot, a kabátom átázott, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy végre rám nézzen.

Anna nem szólt semmit, csak gyorsított a léptein. A másik oldalon Júlia, a kisebbik lányom, szorosan kapaszkodott anyja kezébe. Zsuzsa rám sem nézett, csak szorosabbra húzta a kabátját a lányok körül. Mintha én már nem is léteznék számukra.

Pedig nem így indult minden. Egykor én vittem Annát és Júliát iskolába, együtt nevettünk a reggeli dugóban, és én voltam az első, aki megtanította őket biciklizni. Most pedig… most csak egy idegen vagyok az utcán.

A válásunk után minden megváltozott. A bíróság kimondta: kéthetente láthatom őket. De Anna és Júlia egyre ritkábban jöttek el hozzám. Először csak fáradtak voltak, aztán tanulniuk kellett, végül már csak üzeneteket kaptam Zsuzsától: „A lányok most nem akarnak menni.”

Az első karácsony külön volt a legnehezebb. A lakásomban feldíszítettem a fát, vettem nekik ajándékot – Anna kedvenc könyvét, Júliának egy plüssmacit. De hiába vártam őket egész este, senki sem jött. Csak egy SMS érkezett: „Bocsánat, Márk, a lányok inkább itthon maradnak.”

Azóta minden hétvége egy újabb csalódás. Próbáltam beszélni velük telefonon:

– Anna, miért nem akarsz eljönni? – kérdeztem egyszer halkan.
– Nem tudom… – suttogta. – Fura veled lenni. Minden más lett.

Júlia még ennyit sem mondott. Csak hallgatta a vonal túlsó végén a csendet.

A barátaim azt mondják, idővel jobb lesz. De minden nap úgy érzem, mintha egyre távolabb sodródnánk egymástól. Néha azon kapom magam, hogy órákig nézem a régi fényképeket: Anna első napja az iskolában, Júlia mosolya a játszótéren… Hol rontottam el?

Zsuzsa sosem beszél velem nyíltan. Egyszer próbáltam vele leülni egy kávéra:

– Zsuzsa, kérlek… Segíts nekem! Nem akarom elveszíteni őket.
– Márk, ezt te döntötted el – vágott vissza hidegen. – Te mentél el.
– De attól még az apjuk vagyok!
– Az apjuk? Az apjuk nem hagyja el őket!

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Napokig visszhangzott a fejemben.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kollégáim észrevették rajtam a változást:

– Minden rendben otthon? – kérdezte egyszer Gábor.
– Otthon? – nevettem keserűen. – Melyik otthon?

Próbáltam új életet kezdeni, de minden reggel ugyanaz a hiány fogadott: két üres szék az asztalnál.

Egy este váratlanul csöngettek. Anna állt az ajtóban.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
– Persze! – majdnem elsírtam magam örömömben.

Leültünk a kanapéra. Anna sokáig hallgatott, aztán megszólalt:

– Apa… Haragszom rád. Nagyon haragszom.
– Tudom – bólintottam. – Megérdemlem.
– Miért mentél el?

Nem tudtam mit mondani. Hogy magyarázzam el egy tizenhárom éves lánynak, hogy felnőttként is lehetünk gyengék? Hogy néha azt hisszük, máshol boldogabbak leszünk, de csak üresebbek leszünk?

– Hibáztam – mondtam végül halkan. – De soha nem hagytalak el titeket szívből. Mindennap hiányoztok.

Anna csak bólintott, majd felállt.

– Most mennem kell – mondta. – De talán majd egyszer… újra beszélgethetünk.

Azóta sem jött vissza. Júliát sem láttam hónapok óta.

Minden este azon gondolkodom: tényleg eltűnhet az apa és gyermekei közötti szeretet? Vagy csak idő kell hozzá, hogy újra megtaláljuk egymást? Vajon van még esélyem visszakapni őket?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy apa-lánya kapcsolatot ennyi fájdalom után?