Elveszett gyökerek: Egy magyar fiú útja az igazságig

– Miért nem mondjátok el végre az igazat? – ordítottam anyámra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, a teafolt lassan szétterült a terítőn. Apám csak némán bámult maga elé, mintha a padlón keresné a válaszokat, amiket sosem mert kimondani.

Gyerekkorom óta éreztem, hogy valami nem stimmel. A családi fotókon mindig kilógtam: barna hajam, zöld szemem nem illett a szőke, kék szemű családba. A faluban, ahol felnőttem, mindenki ismerte egymást, de rólam mindig suttogtak. „Az a fiú… tudod, akit a Kovácsék örökbe fogadtak.”

Tizennyolc éves voltam, amikor először kérdeztem rá nyíltan:
– Anya, ki az igazi anyám?
Ő csak lesütötte a szemét, és azt mondta: – Mi vagyunk a családod. Ez számít.
De nekem ez nem volt elég.

Az évek teltek, én pedig egyre inkább elvesztem önmagamban. Az egyetemen Budapestre költöztem, remélve, hogy ott majd megtalálom magam. De minden új barátságban ott bujkált a félelem: ha megtudják, hogy nem tudom, honnan jöttem, elfordulnak tőlem? Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, felhívtam anyámat:
– Kérlek… csak egy nevet mondj! – könyörögtem.
A vonal másik végén csak sírást hallottam.

Aztán egy nap, amikor apám kórházba került egy szívinfarktus miatt, anyám megtört. A kórházi folyosón ülve odasúgta:
– Az igazi anyád neve Szabó Katalin. Debrecenben él.
Mintha villám csapott volna belém. Egyszerre éreztem haragot és megkönnyebbülést.

Hetekig őrlődtem. Felhívjam? Írjak neki? Mi van, ha nem akar látni? Végül összeszedtem minden bátorságomat és elutaztam Debrecenbe. Egy régi panelház előtt álltam meg remegő kézzel. Felcsengettem.
– Tessék? – szólt bele egy fáradt női hang.
– Jó napot… én… én vagyok az ön fia.
Csend lett. Majd ajtónyitás. Egy középkorú nő állt előttem könnyes szemmel.
– Te vagy az? – suttogta.

Az első találkozás kínos volt és fájdalmas. Katalin elmesélte, hogy tizenhét évesen szült meg engem, és a szülei kényszerítették rá, hogy lemondjon rólam. Sírtunk mindketten. Megmutatta a régi fényképeket: egy kisfiú a játszótéren – én voltam az. Elmondta, hogy minden évben születésnapomon gyertyát gyújtott értem.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mintha két világ között lebegnék. Az örökbefogadó szüleim szerettek, de hazudtak nekem. Az igazi anyám szeretett volna velem lenni, de nem lehetett. Hol van hát az otthonom?

A következő hónapokban próbáltam mindkét családdal kapcsolatot tartani. Anyám – az örökbefogadó – féltékeny lett Katalinra. Egy este kiborult:
– Miért nem elég neked az, amit mi adtunk? Miért kell keresned valakit, aki lemondott rólad?
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam:
– Mert tudnom kell, ki vagyok.

Apám csendes maradt. Egy este leült mellém:
– Fiam… mi csak jót akartunk neked. Féltünk, hogy ha megtudod az igazat, elveszíthetünk.
Megöleltem őt. – Soha nem veszítetek el. De nekem is jogom van tudni.

Katalin közben próbált bepótolni mindent: főzött nekem töltött káposztát, elvitt a régi iskolájába, bemutatott a féltestvéreimnek. De minden új emlék mellett ott volt a hiány: az elveszett évek fájdalma.

Egyik nap kaptam egy levelet Katalintól:
„Tudom, hogy sosem pótolhatom azt az időt, amit elvesztettünk. De szeretném, ha tudnád: mindig szerettelek.”
Sírtam. Először éreztem úgy igazán: két anyám van – és mindkettő szeret a maga módján.

Most itt ülök a Margitszigeten egy padon, nézem a Dunát és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan keresik a gyökereiket titkok és hazugságok között? Vajon lehet-e teljes életet élni úgy, hogy két családhoz tartozunk egyszerre?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azoknak, akik szeretetből hazudtak nekünk?